Emlékek

(annie-nek)

A szörnyet néztem, aki én voltam öregen, megkínozva. Aki a hőst várja, sárkánnyal vagy anélkül, hogy visszavigye az aggódó szüleihez, a kis kertes házba. Napról napra egyre kevesebb lesz, lénye cseppenként elszivárog a törött koponya résein keresztül. Megértettem mennyire teljesíthetetlen a kérése, de ebben a történetben én voltam a hős, így segítenem kellett.

- Emlékezz! - ismételte a szörny, aki az én arcomat viselte. Mély levegőt vettem és becsuktam a szemeimet.

Hétéves voltam, és a kertünket határoló téglafal tetején ültem, egyik lábam bent, a másik kint. Nyár volt, a nap ragyogóan sütött, pontosan olyan idő volt amilyenről egy kisfiú álmodik, amikor véget ér az iskola. Rövidnadrág és egy póló volt rajtam, a póló már alaposan kikopott a sok mosásban, de arra, hogy otthon játék közben összekoszoljam tökéletes volt.

Márpedig én játszani akartam. Előző este éppen harmadszor olvastam ki a Kincses szigetet, az apró családi könyvtár engem érdeklő része ezzel egy időre elvesztette varázsát. Talán kincset kereshetnék, töprengetem, lábaim izgatottan kalimpáltak a fal két oldalán. A kert mögötti gazos, elhanyagolt senki földjét bámultam, amely pár száz méter múlva a vasúti töltésben ért véget. Nem úgy tűnt, hogy bármiféle érték lappanghat a mélyben.

Talán megvárhatnám Lenket. Bár magasan járt még a nap de amint leszáll a sötét a vén vérfarkas biztosan előkerül. Kockázatos ötlet volt, hiszen legutóbb segítettem neki és megígérte, hogy ha legközelebb találkozunk hálából nem bánt, de figyelmeztetett a társaira, akik szeretik a gyerekhúst. Ráadásul a fal túlsó odalán él, a szüleim pedig megtiltották, átmásszak falon. Már azzal is sokat kozkáztattam, hogy a tetejére merészkedtem.

Ám nyár volt, én pedig egy unatkozó kisfiú. Átlendítettem a lábamat a kerítésen, megmarkoltam a tetejét, lecsúsztam a külső oldal mentén. Lábaimmal kalimpálva próbáltam valami biztos pontot találni, de túl magasan voltam. Végül az ujjaim megcsúsztak és nagyot nyekkenve földet értem.

A hőség mintha nagyobb lett volna kívül. Talán a falon ülve hűtött a gyenge légmozgás, talán az izgalomtól izzadtam annyira, de éreztem, hogy a pólóm a hátamra tapad. A szörnyek földjén járok, suttogtam magamnak. A súlyos, meleg levegő szinte elfojtotta a hangom. Hallottam, hogy autók járnak az úton a házunk előtt, Csak el kellett volna indulnom valamelyik irányba, egyik kezemmel végig a falat simítva, végig a többi telek mögött és pár perc séta után kiértem volna egy merőleges útra, aztán vissza a kapunkhoz.

Egyet előre léptem. Csak egy egészem aprót. A hőségtől remegő levegő mintha gyengéden átölelt volna. Nincs semmi baj, suttogta tán. Nem hallottam már a hátam mögül semilyen zajt. Előttem a bágyadt szélben hullámzott a magasra nőtt gaz. Mintha fürge árnyak cikáztak volna a bokrok között.

"Bántani fognak?", kérdeztem a hőséget, a levegőt, és a szelet. Bár választ nem kaptam, mégis elindultam előre, be az egyre sűrűsödő rengetegbe. Én voltam a kisfiú, akit elrabolnak a szörnyek. Ezek voltak azok a történetek, amiket szerettem, a kisgyerek bajba kerül, de végül becsapja szörnyeket, vagy érkezik egy hős, aki megmenti őt. "Vajon, sárkányon fog lovagolni?", töprengtem. Nagyon szerettem volna, ha sárkányon jön, biztosan azon vinne vissza haza, és láthatnám a házunkat felülről.

A nagy gondolkodásban majdnem nekimentem egy döglött kutyának. Nem értettem, hogy nem vettem észre a bűzét, hiszen már kicsit oszlásnak indult a melegben. Lassan forgott a tengelye körül, egy kötélen a nyakánál felakasztva. Megismertem, korábban pár udvarral odébb őrizte a házat. Kikerültem és mentem tovább. Az egész szituáció gusztustalanabb volt mint amire számítottam, a mesékben nem szokták ennyire részletesen leírni a szörnyek birodalmát. Csak annyit írnak, hogy félelmetes.

Ám most, hogy a saját szememmel láttam az otthonukat kezdtem egy kicsit félni. Vajon milyen lehet a szörny, aki ilyen helyen él?

Ekkor valaki a nevemen szólított. Egy üreget pillantottam meg magam előtt a vasúti töltés oldalában. Tudtam, hogy mélyen a föld alá fog vezetni de bementem. Kicsit szerettem volna ha végre véget ér ez a mese, és visszamehetek a házunkba. Azt se bántam volna, ha a megmentőm nem sárkányon érkezik. Jó lett volna egy ló vagy bicikli talán. Csak vigyen el innen, motyogtam, miközben lábaim vittek előre a föld alá, a hidegbe. Nem volt ez jóleső hideg, reszkettem, ahogy az átizzadt ruháim rámtapadtak, a barlang falaiból savanyú, beteg szag áradt.

Ismét a nevemet hallottam, egészen közelről, és hirtelen előttem termett a szörny.

Egy ágyon feküdt. A szájából egy cső kígyózott elő. Kábelek fonták körül a testét, furcsa szerkezetek villództak körülötte. Egyáltalán nem olyan pikkelyes, nyálkás rém volt, mint amire számítottam. Mégis félelmetesen volt. Az én arcomat viselte. Kicsit öregebbet, kiszáradt-beesettet, de az enyémet. A szemei csukva voltak.

Karjaiba tűket szúrtak. Láttam amikor az ágyhoz léptem. Hirtelen úgy tűnt, mintha valami még rémületesebb erő a szörnyet kínozná. Vékony volt, mintha alig lenne benne élet. Mintha gépek tartanák életben, és vámpírként szívná belőlük az energiát.

- Ki vagy te? - tettem fel a nyilvánvaló kérdést.

Szempillái megrebbentek, majd felnyíltak. Szemei először vakon forogtak üregükben, aztán bizonytalanul rám irányultak.

- Segíts! - bár a száját betömte a cső, mégis értettem, amit mond. Mintha a saját fejemben hallottam volna a hangját.

- De te a szörny vagy. - válaszoltam. Éreztem, hogy a hangom megbicsaklik, mert ekkor már tudtam, hogy ebben a mesében semmi sem olyan mint a többiben. Tudtam, hogy nem jön értem senki. Tudtam, hogy itt maradok örökre a szörnnyel.

- Emlékezz! - szólt a szörny. Kétségbesetten, könyörögve.

- Mire?

- Ki vagy te.

Kérdezte ezt vagy mondta? Mire emlékezzek?

- Mi egyek vagyunk - folytatta. Láttam milyen hatalmas erőfeszítésre van szüksége a beszédhez, talán a gondolkodáshoz. Nyál buggyant ki a szája szélén. Szemeiből már csak a fehérjük látszott. Hangja hörgésbe fúlt.

Előre nyúltam, hogy megfogjam a kezét.

Valóban vámpír lehetett, éreztem, ahogy lényem egy részét magába szippantja, szó szerint éreztem, hogy kevesebb lettem.

- Emlékezz! - ismételte. - Nem indultál te sehová azon a délutánon...

A fal tetején ültem.

- Mikor le akartál mászni megcsúsztál. -mondta ő.

Szörnyeket akartam látni.

- Leestem, de túl magasról - folytatta.

Aztán elindultam a faltól.

- Kórházba hoztak, és most várják, hogy magamhoz térjek.

Találkoztam a szörnnyel, aki az én arcomat viselte.

- Telnek az évek és csak várnak... - fejezte be.

A szörnyet néztem, aki én voltam. Aki a hőst várja, hogy visszavigye a szüleihez. Napról napra egyre kevesebb lesz, lénye elszivárog a törött koponya résein keresztül. Megértettem mennyire teljesíthetetlen a kérése, de segítenem kellett.

- Emlékezz! - ismételte a szörny, aki az én arcomat viselte. Becsuktam a szemeimet.

Hétéves voltam, és a téglafal tetején ültem. Pontosan olyan idő volt amilyenről egy kisfiú álmodik, amikor véget ér az iskola. Rövidnadrág és egy póló volt rajtam.

Játszani akartam. Előző este olvastam ki a Kincses szigetet. Talán kincset kereshetnék, töprengetem. A kert mögötti gazos, elhanyagolt senki földjét bámultam. Nem úgy tűnt, hogy bármiféle érték lappanghat a mélyben.