A kisfiú és a szörnyek

Az ágy alól hajlékony, nyálkás csáp bukkant elő. Fehér volt, felszínét vastag zöldes erek hálózták, a nyálkába pormacskák és cukorkadarabok ragadtak. Óvatosan tapogatta a szőnyeget, mintha tájékozódna, közben egyre közelebb került a gyerekszoba ajtajához. Még pár pillanat és az ágyon felhúzott lábakkal remegő kisfiúnak esélye sem marad a menekülésre. Pontosan látta ezt ő is, leugrott az ágyról és nekilódult. Lábai azonban bokáig a szőnyegbe süppedtek, lépni próbált de mintha sárban kellett volna előre jutnia. Kétségbeesve pillantott hátra. Ágya alól újabb csáp kígyózott elő, valami mérgesen szisszentett a sötétben. A második csáp pedig egyenesen felé tartott!

Hiába próbálkozott nem tudott menekülni, pár pillanat és a hideg, ragacsos nyúlvány köréje tekeredik, a bőréhez ragad, és bevonszolja őt a szörnyhöz, az ágy alá, a sötétségbe.

- Apa! Anya! - kiáltotta. - Apa! Anya!

Ekkor kivágódott az ajtó, az apró szobába beszivárgó fénye egy hatalmas alakot villágított meg hátulról, a kisfiú pedig varázslatos módon újra az ágyában találta magát. Az árny az ágyhoz lépett, felkapcsolta az asztali kis lámpát, és a fiú apja álmos arcát pillantotta meg.

- Milyen szörny volt itt már megint? - kérdezte.

- A... a csápos - válaszolt halkan a kisfiú, ő is rájött már, hogy csak álmodott. - Ne haragudj apa.

- Dehogy haragszom! - mondta vidáman az apja. - Mikor gyerek voltam én is sokat álmodtam szörnyekkel. Mindig el akarták lopni a műanyag katonáimat. A tieidből egy sem hiányzik?

- Apa... - mondta a fiú olyan hangon, mintha egy különösen fárasztó barátjával beszélgetne. Hangjából eltűnt a félelem. - Csak álmodtam.

- Jól van. - apja egy pillanatra magához szorította. Az asztali lámpa tompa fényénél a férfi arca nyúzottnak látszott, fia látta, hogy a szényílt pizsama-felső alatt bőre hatalmas ráncokba gyűrődik.

Apja még egy puszit nyomott a gyerek feje búbjára, aztán felkelt, betakarta fiát és az ajtó felé indult.

- Biztos, hogy nincsenek szörnyek? - kérdezte kicsit szégyenlősen a fiú.

A férfi megtorpant az ajtóban, tétovázott egy pillanatig, talán a válaszon gondolkozott, aztán megfurdult és visszaült az ágy szélére.

- Ha vannak is szörnyek - suttogta - biztos lehetsz benne, hogy nem fognak bántani.

- Miért?

- Mert ők alighanem jobban félnek az emberektők, mint mi tőlük. Amikor gyerek voltam nagyon sok szörnyes történetet olvastam, és ezek a lények mindig elhagyatott helyeken éltek. Romos várakban, nedves pincékben, rothadó fák odvaiban. Emlékszel arra a fára, az utca végében?

- Igen - bólintott a kisfiú. - Tavaly kivágták. Azt mondtad azért mert veszélyes volt. Talán szörny lakott benne? - kérdezte lelkesen, megfeledkezve arról, hogy fél a szörnyektől.

Apja felnevetett.

- Csak egy öreg fa volt, ami bármikor kidőlhetett volna. Ha viszont egy szörny lett volna benne, akkor szegény most bajban lenne, hogy hova menjen aludni, igaz-e? Ezért próbálnak minél messzebb kerülni az emberektől. Persze csak ha léteznek - tette hozzá gyorsan.

Nagyott ásított, fia pedig követte a példáját. A férfi felállt ismét elindult, hogy visszamenjen aludni, és ismét megtorpant az ajtóban.

- Ha teljes biztonságban akarsz aludni - mondta sejtelmesen. - Sose hagyd, hogy a lábad kilógjon a takaró alól.

- Clauve! - hallatszott egy felháborodott női hang a szomszédos szobából. Apja és fia cinkosan felnevettek, aztán a férfi becsukta a gyerekszoba ajtaját. Nem ment vissza rögtön aludni.

Nem sokkal múlt éjfél. Még rengeteg ideje van aludni, ráadásul elég volt számára napi öt óra alvás. Úgy döntött, körbejárja a házat, biztosan zárva vannak-e az ajtók-ablakok. A felső szint miatt nem aggódott, ott nehéz lett volna bemászni. Lesétált a lépcsőn, benyitott a fürdőszobába, megrángatta a rácsot az apró szellőzőablakon. Meg sem mozdult. A bejárati ajtón végigpróbálta mind a három zárat végül a konyhába ment. Felkapcsolta a világítást. Aggódott a hatalmas üvegablak miatt, ami a kertre nyílt. Olyan könnyen betörhetik, és máris bejutottak a házba.

Válaszul sötét gondolataira a szomszédban felvonyított egy kutya, majd csatlakozott hozzá az utca összes többi ebe. A férfi önkéntelenül megrázkódott.

Ekkor valami zajt hallott a kamrából. Az apró helyiség a konyhából nyílt, és eddig nem akart benyitni oda, hiszen az ablakán egy macska sem férne be ráadásul ott lakott Firclewarkhvash. Lekapcsolta a villanyt és kinyitotta a kamraajtót.

Valami fenyegetően szisszent. Aztán a sziszegés rögtön megkönnyebült sóhajjá szelidűlt.

- Ó, Clauve - suttogta Firclewarkhvash. - Ne ijesztgess kérlek. Már azt hittem a gyerek az.

- Ő alszik. Az előbb rosszat álmodott, meg kellett nyugtatnom, de már minden rendben.

A kamra lakója lágy cuppanással húzta be sápadt csápját a láda mélyére. Egy éve már, hogy itt lakott. Annak a fának az odvában élt, amelyről Clauve mesélt a fiának, ám miután kivágták új rejtekhely után kellett néznie.

- Te jól vagy Fircle? - kérdezte Clauve.

- Remekül, remekül - válaszolt Fircle. Majd kis szünet után megkérdezte - Rólam álmodott ugye?

- Nem kérdeztem.

- Érez engem... Biztos, hogy jól bezárjátok a kamraajtót?

- Nem fog rád találni! Megígérem.

Ezúttal nem érkezett válasz a sötétből, Fircle megtartotta magának komor gondolatait.

- Jó éjt - mondta Clauve, bár ő is érezte milyen üresen szól ez a mondat. Hirtelen nagyon fáradtnak érezte magát és alig várta, hogy visszatérhessen felesége mellé. Vetett egy utolsó aggodalmas pillantást a konyhaablakra, majd felment a hálószobába. Útközben résnyire nyitotta a gyerekszoba ajtaját és bedugta a fejét a sötétbe. A fiú egyenletesen szuszogott.

Végül visszatért a hálószobába, bezárta maga mögött az ajtót és az ágy felé indult. Igyekezett minél halkabban mozogni, nehogy felébressze feleségét de félúton megbotlott valami puha, ragadós anyagban. Kis híján elesett, végül az éjjeliszekrényben kapaszkodott meg.

- Mi az? - kérdezte felsége az ágy alól.

- Megint a földre hánytad a bőrödet - suttogta vissza Clauve. - Kis híján kitörtem a nyakamat.

Felesége mormogott valami bocsánatkérést, Clauve lehajolt, felvette az asszony bőrét, és összehajtogatva egy székre tette. Aztán kibújt a sajátjából, és azt is mellé rakta, bár hoszúkamrú ujjaival ez nem volt olyan egyszerű.

Nagy sóhajjal csusszant be az ágy alatti otthonos sötétségbe. A következő pillanatban érezte, amint felesége pikkelyei halkan összezörennek és az asszony félig rácsavarodott a férfi potrohára.

- Máskor ne ijesztgesd olyanokkal, hogy ne dugja ki a lábát a takaró alól. - motyogta félálomban a felesége.

Clauve elmosolyodott miközben az ágy rugóit bámulta.

- Ugyan, ő sem vette komolyan - válaszolta.

- Ő csak egy kisfiú, neki a szörnyek teljesen valóságos lények.

- Majd kinövi.

Mindketten hallgattak. Ó, mennyire várták, hogy a gyerek nagyobb legyen és belefeledkezzen az átlagvilág átlagcsodáiba. Egy kicsit könnyebb lesz az életük, mondogatták néha egymásnak. Addig azonban nagyon óvatosnak kell lenniük, és szegény Fircle-t sem engedhetik ki a kamrából.

- Talán megmondhatnánk a srácnak. - mondta Clauve.

- Szó sem lehet róla Clauvetgeshard - válaszolt azonnal a neje. - Emlékezz, hoggy kiborult tavaly, amikor rájött, hogy a Mikulás nem létezik.

Mennyország update

- Rafkós vénember - morogta még egy csipetnyi haraggal a hangjában Mrs Stalin, és letakarta férjét egy csipketerítővel. Mr Stalin általában a hálószobában, az ágy melletti éjjeliszekrényen pihent, folyamatosan töltőre és hipernetre csatlakoztatva, de néha amikor Mrs Stalin begorombult rá, a férj tárolója felkerült a szekrény tetejére.

A konyhába ment, hogy elmosogasson. Bár csak a teáscsészéjét kellett betennie a mosogatógépbe, az apró házimunka mégis megnyugtatta. Kipillantott az apró konyhakertbe. Esteledett, még egy-két óra, és a káros UV sugárzás lecsökken annyira, hogy kimenjen a friss levegőre. De most még tombolt a hőség, szellő sem borzolta a finom homokot. Eszébe jutottak gyerekkora nyarai, amikor még kimerészkedhetett az ember a szabadba, július közepén, és nőtt még fű a házak előtt. Most meg akár a Szaharában is lehetne...

A Szaharáról eszébe jutottak a muzulmánok, róluk a hurik, azokról meg ismét a férje. Apró grimasz suhant át az arcán, mintha nem tudna dönteni: mosolyogjon, vagy haragosan csettintsen.

Visszament az apró nappaliba, félszemmel felsandított egykori férjére, felnyúlt az adatkockáért, hóna alá csapta és visszaült a számítógép elé. Megnyitott egy korábban elmentett oldalt, rákeresett az aznapi meccsre. Férjét passzív módban a gépre kötötte. Megnyitott egy újabb programot, amelyet -hmmm- egy nem teljesen legális oldalról töltött le. Visszapörgette férje memóriáját. Elpirulva, végtelen nagy zavarban figyelte az eseményeket, aztán leállította az egészet, pontosan azelőtt, hogy az első huri megjelent. Kijelölte ezt az utolsó két órát ("Két óra!" - suttogta felháborodva), és a TÖRLÉS gombra kattintott. Majd a meccsre klikkelt, és áthúzta férje memóriájába.

- Így - mondta megnyugodva, és apró, inas kezével gyengéden végigsimított a kocka fekete felületén. - Remélem tetszett a meccs.

Pontosan ezt mondta a veszekedés előtt is, amikor férje ikonja halk csilingeléssel felbukkant a képernyő jobb alsó sarkában.

- Remélem tetszett a meccs.

- Ó, remek volt - hallatszott Mr Stalin hangja az apró hangszórókból, a gép két oldalán.

- Ki nyert? - kérdezte Mrs Stalin. Egy pillanatra felvillant az adatforgalom kijelzője a modemen, amint férje lehívta az eredményt a netről. Mrs Stalin természetesen észrevette az árulkodó zöld villanást.

- Nyertünk! - kiáltotta meglepetten a férj. - Izé, nyertünk.

- Nem értem, mit szeretsz ebben a sportban - csipkelődött Mrs Stalin. - Tizenegy génmódosított izomember kerget egy labdát...

- Húsz, kedvesem. Huszan "kergetik", kettő meg a kapuban véd. Ez egy roppant kemény sport rásdásul, génmódosítás nélkül nem is bírnák a hőséget, meg a sugárzást.

- Jól van, no! Mégis, én azt szeretném ha valami mással is elfoglalnád magad. Azt hittem halálod után megkomolyodsz egy kicsit. Mr Bonorowski például zenét kezdett írni miután meghalt, és most már saját magának játsza a dalokat, az emlékmiséjén.

- Bonzonak más életbiztosítása volt - vágott vissza Mr Stalin. - A Visszatöltés előtt kapott egy teljes zenei fejlesztést.

- Talán neked is azt kellett volna kérned - Mrs Stalin ajkai vészjóslóan elkeskenyedtek. - Az iszlám extra helyett.

- Miről beszélsz? - értetlenkedett férje. A hangjában kétségbeesés bújkált.

- Ne nézz bolondnak Manfred! - Mrs Stalin érezte, hogy elerednek a könnyei. - Nincs titkod előttem, bolond öregember... Bármikor visszanézhettem, mit csinálsz.

- Ez illegális! - kiáltott fel Mr Stalin. - Jogaim vannak!

Mrs Stalin kikapcsolta férjét. Ez sem volt teljesen legális, de a neten talált útmutatóval segítségével, és néhány egyszerű alkatrész hozzáillesztésével sikerül feltörnie a memóriakocka védelmét. Az idős asszony szipogott pár percig, de sosem tudott sokáig haragudni a férjére.

- Rafkós vénember - morogta még egy csipetnyi haraggal a hangjában és letakarta férjét egy csipketerítővel.

A terítőt Mrs Bonorowskitól kapta a Visszatöltés alkalmából. A ceremóniára az apró mecset szerverszobájában került sor. Aznap tombolt a kánikula és csak a szerverszoba légkondicionálása bírkózott meg egyedül a hőséggel. Mr Stalin testét már korábban feldolgozták, végső akaratának megfelelően egy neocsirke farmon táplálták belőle a neocsirkéket.

- Mindig az volt vágya... - magyarázta pityeregve Mrs Stalin Mrs Bonorowskinak. - Minden áron csirkét szeretett volna enni. De hát maga is tudja Hilda, hogy milyen drága a neocsirke, ezért ő békakoncentrátumból meg Tesco instantcsirkéből gyúrt csirkehúst. Brrr, borzalmas íze volt, de ő szerette. Azt mondta olyan mint az igazi.

- A férje még evett igazi csirkét? - kerdezte meglepetten Mrs Bonorowski.

- Dehogy evett! Viszont állítása szerint pont olyan íze volt mint a kantoni csorkehúsnak. Az meg - Manfred apja szerint, aki még tényleg evett igazi csirkét - hű másolata volt a természetes csirkehúsnak. Hát így...

Ekkor megérkezett a informatikus. Szólt pár szót az elhunytról, majd egy terminálhoz lépett. Elindította Mr Stalin kedvenc dalát, majd megkezdte az elhunyt tudatát áttölteni az apró memóriakockába. A kocka fekete volt, csupán három, egymást metsző éle csillogott egyhe ezüstszínben, oldalán felirat: "You'll never walk alone.". Pár perc múlva diszkrét pittyenés jelezte, hogy a művelet befejeződött.

Az informatikus Mrs Stalinra pillantott, aki a terminálhoz lépett.

- Hallasz Manfred? - kérdezte zavartan. - Manf...

- Emma, hogy kerülsz te ide? - dörrent a hangfalakból Mr Stalin hangja. Az informatikus gyorsan a Mrs Stalin mellé lépett és lejjebb vette a hangot.

- Manfred, éppen Visszatöltöttek! Isten hozott újra köztünk.

- Miről beszélsz Emma? Megint kevered a Mentést a Töltéssel? Tizedike van elfelejtetted? Ma van a Mentésem napja, Töltés majd akkor lesz ha már meghaltam. De mit...

Mr Stalin hirtelen elhallgatott. Rövid, zavart csend támadt, Mrs Stalin nem mert megfordulni, nehogy meglássa a vendégek arcát.

- Ó... Szóval meghaltam? - kérdezte végül Mr Stalin.

- Igen - felelte cérnavékony hangon Mrs Stalin.

- Ez a Visszatöltésem?

- Igen.

- A mecsetben?

Mrs Stalin bólintott.

- Tehát a holnapi meccset már legalább egy hete lejátszották?

Mrs Stalin nem szólt semmit.

- Nem tudod mi lett az eredmény?

- Nyert a 'Pool! - szólt valaki, a vendégek körül. Mrs Stalin hallotta ahogy többen fojtottan felnevetnek. Aztán nevetett ő is.

Először nevetett férje halála óta. Ó, milyen jól tették, hogy két évvel korábban megkötötték a szerződést!

- Társaságunk három eltérő konstrukciót tud önnek ajánlani - kezdte a fiatal ügyintéző, miután leültek a nappaliban, és Mrs Stalin behozta a teákat. - Az első esetben egy mobil Mentő-terminált teleítünk az önök otthonába, így a biztosított minden este vagy reggel lementheti magát, ezzel minimalizálva az emlékvesztést. Sajnos ez a megoldás meglehetősen drága...

- Sebaj, nincs nekem szükségem napi mentésre - szólt közbe Mr Stalin és egy kevés rumot töltött a teájába, gondosan kerülve felesége tekintetét. - Nem olyan mozgalmas az én életem.

- Ezért merem ajánlani önnek a második verziót - mosolygott a fiatalember. - Jóval alacsonyabb havidíjért, önnek előzetes egyeztetés után, csak be kell fáradnia a legközelebbi Mentőállomásra, ahol szakemberek elvégzik a szükséges műveleteket. Ez havonta ismétlődik, így a legszerencsétlenebb esetben is csupán egy hónap esik ki az életéből.

- Nem tudom... - töprengett Mrs Stalin. - Manfred biztos, hogy elég lesz neked a havi Mentés?

- Ügyfeleink 90 százaléka ezt a konstrukciót választja - mondta az ügyintéző. - Ráadásul most akciós csomagban áruljuk a konstrukciót, azaz, ha szerződnek ingyen kapják a memóriakockát, ráadásul az ügyfél 300 karakter erejéig üzenetet írhat, amelyet belegravírozunk a kockába...

- Láttam a prospektusban gömböket is - vágott a szavába Mr Stalin. - Megoldható esetleg, hogy memóriakocka helyett egy focilabdára hasonlító memóriagömböm legyen?

- Manfed! - csattant fel Mrs Staloin felháborodott hangja.

Ám mielőtt az idő házaspár összekapott volna a férj furcsa kérésén, az ügyinéző közbevágott.

- Természetesen lehetséges - mondta, majd Mrs Stalinra pillantva gyorsan folytatta. - Lehetséges, de nem praktikus. Ne feledje Mr Stalin, hogy az ön tudata abban a memóriaegységben fog pihenni. Higgye el sokkal biztonságosabb egy stabil kocka, mint egy gömb, amely bárhová elgurulhat. Hallottam olyan történetet, hogy a macska addig játszott egy memóriagömbbel, míg az begurult az ágy alá. A Visszatöltött két hónapig hevert ott, mire az egyik unokája megtalálta.

Mrs Stalin beleborzongott gondolatba, hogy férjével ilyesmi történhet, bár még macskájuk sem volt. Ezek után a házasárnak nem maradt sok kérdése, Mrs Stalin már a konyhában tett-vett mikor Mr Stalin a következőt kérdezte a papírmunkát intéző biztosítóstól:

- Nem említette a Mennyország update-et.

- Ó... - pillantott rá meglepetten az ügyintéző, majd folytott hangon beszélni kezdett. - Nos, ez feláras szolgáltatás, és általában egyedülállóknak ajánljuk fel, hiszen önnek itt lesz a felesége.

- Hát ez az - mondta Mr Stalin. - Ne értsen félre szeretem a vénlányt, de már 40 éve élünk együtt, és most a halálom után is? Akkor ha már nem vele vagyok hadd szórakozzam egy kicsit.

- Értem Mr Stalin. Természetesen megoldható a dolog. Fejlesztett memóriakockát is kaphat, amelybe előzőleg az ön által meghatározott élményeket töltjük. Ezek az ön tudatába töltődnek valahányszor, ön elindítja őket.

- Milyen élmények? - hajolt közelebb Mr Stalin.

- Az utóbbi évszázad jelentősebb koncertjei, beszélgetés az emberiség nagy gondolkodóiról mintázott mesterséges intelligenciákkal. Ön sportszerető ember, így ajánlhatom kedvenc klubjának legnagyobb meccseit, természetesen csak azokat ahol nyertek.

Mr Stalin a konyha felé sandított.

- Engem a muzulmán mennyország érdekelne... - suttogta.

Nő

A billentyűk surrogó hangjára ébredtem. Kiri gépelt valamit, talán a rendelést küldte el a boltba, vagy a bérletemet intézte, nem tudom, Kiri szokott kelteni, addigre meg mindent elintéz és a reggelim az ágy mellett vár. Észrevette, hogy mocorgok, és rögtön mellettem termett.

- Jó reggelt - suttogta, és végigsimított a hajamon. - Még 35 percet tudsz aludni.

Nekem azonban nem volt kedvem több pihenéshez, felemeltem a takarót, hogy mellém bújhasson. Csak egy köpeny volt rajta, amiből gyorsan kihámoztam, és a hátralévő 34 perc gyorsan elrepült.

- Most nem tudtam időre elkészíteni a reggelid - panaszkodott aztán az ágy szélén ülve. Száját duzzogva félrehúzta, de gondosan ügyelt arra, hogy a szétnyíló köpenye látni engedje egyik mellét. Formás volt, nem látszott rajta a sok használat, persze én sem vagyok az a vadállat a szexben.

- Felhívtad a technikust? - kérdeztem. Bólintott. - És..?

- Meg tud csinálni - kezdte óvatosan - azt mondja 10 perc az egész, ha kell házhoz jön...

- Mennyit kér? - kérdeztem.

- Tizenötezer. - lehajtotta a fejét, fekete haja eltakarta az arcát.

Aznap reggel többet nem nagyon beszélgettünk. Nem sokkal később munkába indultam, a metró volt időm gondolkozni a pénzen. Kiri térde két hete ragadt be, nem katasztrófális sérülés de nagyon megnehezíti számára a házimunkát, sőt az egyensúlyát is nehéz néha megtartania, egy esés pedig esetleg további károkat okozna benne.

Voltak persze korábban is hibái, tavaly elszállt a rádiós netkapcsolata. Gondolkoztunk mi legyen aztán inkább úgy döntöttem, megtanítom neki a számítógép használatot.

A töprengést aztán a munkahelyemen is folytattam, de végül arra jutottam amire eddig is: egyszerűen nincs pénzünk a szerelésre. Tizenötezer, az fél havi fizetésem, márpedig így is nehezen jövünk ki a keresetemből.

Kilencezerért pedig kaphatok egy vadonatúj nőt.

Aznap este ki sem vettem Kirit a szekrényből. A vacsora már kész volt, megmelegítettem, bekapcsoltam a tévét. Aznap este a Valódi nőt adták. Nem szeretem a műsort, mert szerintem átverés, ebben sem igazi nők vannak. Egyik kollégám állítja, hogy látott egy részt amiben megsérült egy szereplő, és tényleg folyt a vére. Vörös volt, mint nekünk, azt mondja.

A neten viszont furcsa mód nincs fenn ilyen videó... Robotok ezek is állítom.

Néha azon töprengek talán én is az vagyok. Úgy érten, ki tudja ki a robot és ki az ember? Talán a robotoknak van dobogó szívük és forró, vörös vérük. A robotok lehellete szaglik az ételtől, és az ő szemük könnyezik a szélben. Az emberek meg bőre alatt meg színes vezetékek lapulnak, és miközben némán állnak egymás mellett, a fejükben lévő antennákkal távoli szerverekkel kommunikálnak.

Talán nem is létezem. Egy karakter vagyok valamilyen számítógépes játékban, kezdetleges mesterséges intelligencia irányít. Hiszen még ez az ötlet sem a sajátom, a neten olvastam még gyerekkoromban.

Kisiettem a a konyhába, fogtam egy kést és megvágtam az egyik ujjam. Kövér, sötétvörös pötty jelent meg a vágás nyomán. Vér. Lenyaltam: az íze fémes.

Lefeküdtem aludni.

- Jó reggelt. - halottam Kiri hangját. Kinyitottam a szemem, és megpillantottam mosolygó arcát.

- Jó reggelt. - motyogtam, és felültem.

- Jól aludtál? - kérdezte. Elém tette a pirítóst, és kávét. Bólintottam.

- Este nem vettél elő - folytatta. - Csak a reggeli program kapcsolt be újra. Mi a baj?

- Korábban is előfordult - válaszoltam.

- Egyszer. Két éve, mikor este kicsit berugtál, és elfeledkeztél rólam. Persze utána jól megadtad nekem... - Mellém feküdt a mellét hozzám nyomta.

- Kiri - intettem neki, hogy áljon le - talán spórolnunk kellene rajtad. Úgy értem... te is tudod, hogy nincs most pénzünk extra kiadásokra. Nem szeretném ha további bajaid lennének, ráadásul a töltésed is nagyon fogyasztja az áramot. Talán átírom a programod is, hogy kevesebbet legyél aktív. Aztán ha összeszedtük magunkat, megcsináltatunk. Talán kapsz új melleket is, hmm? Mit szólnál új cicikhez?

- Mi a bajod ezekkel? - kérdezte, két karcával összeszorítva a melleit. Az arcán ismét ott bújkált a dacos félmosoly.

Nevetni próbáltam, aztán kiugrottam az ágyból, és siettem a dolgomra. Igen, elmenekültem előle.

Este lecsökkentettem az aktív időszakát aztán rákerestem az új nőkre. Kiri öt éve készült, azóta pedig sokat fejlődtek a modellek. Nem is annyira kinézetre, illetve ott is, de hát az igazán csicsás darabokra úgy sem volt pénzem. A kényelmi funkciók érdekeltek. Például a hüvelytisztítás: Kiri nem volt ellátva belső zuhannyal, így neki kell aktus után ki kellett mosnia magát, ami egy új modellnél már nem fordulhatott elő. Jobb volt a bőrük is, Kiri bőre alatt néha érezni lehetett a mechanika apró mozgását.

Egy hónap telt el. Aznap este ismét a számítógép előtt ültem és a nő-listákat böngésztem. Aztán felpattantam és rácsaptam az aktiváló gombra Kiri szekrénye mellett. A hálószobába mentem, Kirinek kellett egy-két perc mire teljesen felállt benne a rendszer, és azt nem szerettem végignézni.

Aztán bejött és szeretkeztünk.

- Jó reggelt! - suttogta, én pedig félálomban is megéreztem a reggelim illatát.

Megreggeliztem. Kiri végig csöndben volt, csak akkor szólalt meg amikor végeztem.

- Melyiket választod? - kérdezte.

Először nem értettem a kérdést, aztán eszembe jutott a bekapcsolt számítógép, a monitoron a nőkkel.

- Nem tudom - válaszoltam őszintén.

- A KR-22-est? - Ez Kiri típusának legújabba példánya volt.

- Áh - sóhajtottam. - Biztos, hogy ő lenne a legjobb de nincs rá pénzem.

- Pedig a Kirik a legjobbak - mosolygott.

- De mit kezdenék veled? - kérdeztem most én.

- Ó, hát meg lennénk hármasban!

- Kiri - mondtam - sajnos ha új modellt hozok neked már nem lesz hely.

Hirtelen csönd lett. Mintha a kinti forgalom is megállt volna, a szobára olyan mély csend borult, hogy hallottam Kiri mechanikájának zúgását, amint elfordul tőlem. Persze ő is tudta, hogy ez lesz, a szekrényben csak egy nőnek van hely.

- Talán egy MC-10-es - mondtam. Nem gondoltam komolyan, de mondanom kellett valamit.

- Azoknak büdös a szigetelésük. - vágta rá Kiri.

- Egy NM-12-es.

- Zavarják a tévét.

- EDN-05.

- Sokat fogyaszt.

- Kiri, erre nincs időm. Te is tudod, hogy elavultál, és többe kerül a szerelésed, mint egy új nő...

- Már nem sántítok.

Elakadt a szavam. Megdöbbentem, hogy a szavamba vágott. Talán már a vezérlőegysége is meghibásodott? Csak ezután fogtam fel mit mondott. Majd pedig azt, hogy igaza volt.

- De hogyan? -kérdeztem.

Újra rám nézett. Ekkor vettem észre, hogy a szemei is megváltoztak, ragyogó tiszták voltak, a barnájuk mélyén zöld szikrákkal.

- Van akinek még így is kellettem. - mondta. Nem várta meg az új kérdést. - Visszaálítottam az aktív időszakomat a korábbi szintre. Aztán regisztráltam néhány oldalra. Amíg te dolgoztál, én is... kerestem a pénzt.

Felállt, ledobta magáról a ruháját és elém lépett.

- Nézd! - mondta, én pedig bámultam. Hihetetlen látvány volt, talán akkor sem nézett ki ilyen gyönyörűen, amikor kibontottam a csomagolásból. Megfogta a kezem, és a hüvelyébe csúsztatta egy ujjam. - Ez is új.

Aztán megfordult, és lehajolt a földre dobott ruhájáért. Hagyott időt a nézelődésre.

Aznap nem mentem munkába.

Az életünk visszatért a régi kerékvágásba. Kiri leregisztrált a prosti-oldalakról. Reggelenként mosolyogva ébreszt, este pedig dorombolva vár, együtt nézzük a Valódi nőt. Ő sem szereti. A melleit megtartottuk, megszoktam már őket.

Tudom, hogy értem tette. Végül is ez a dolga, nem? A férfi kedvében járni, még ha ezért néha átlépi a határokat.

Emlékek

(annie-nek)

A szörnyet néztem, aki én voltam öregen, megkínozva. Aki a hőst várja, sárkánnyal vagy anélkül, hogy visszavigye az aggódó szüleihez, a kis kertes házba. Napról napra egyre kevesebb lesz, lénye cseppenként elszivárog a törött koponya résein keresztül. Megértettem mennyire teljesíthetetlen a kérése, de ebben a történetben én voltam a hős, így segítenem kellett.

- Emlékezz! - ismételte a szörny, aki az én arcomat viselte. Mély levegőt vettem és becsuktam a szemeimet.

Hétéves voltam, és a kertünket határoló téglafal tetején ültem, egyik lábam bent, a másik kint. Nyár volt, a nap ragyogóan sütött, pontosan olyan idő volt amilyenről egy kisfiú álmodik, amikor véget ér az iskola. Rövidnadrág és egy póló volt rajtam, a póló már alaposan kikopott a sok mosásban, de arra, hogy otthon játék közben összekoszoljam tökéletes volt.

Márpedig én játszani akartam. Előző este éppen harmadszor olvastam ki a Kincses szigetet, az apró családi könyvtár engem érdeklő része ezzel egy időre elvesztette varázsát. Talán kincset kereshetnék, töprengetem, lábaim izgatottan kalimpáltak a fal két oldalán. A kert mögötti gazos, elhanyagolt senki földjét bámultam, amely pár száz méter múlva a vasúti töltésben ért véget. Nem úgy tűnt, hogy bármiféle érték lappanghat a mélyben.

Talán megvárhatnám Lenket. Bár magasan járt még a nap de amint leszáll a sötét a vén vérfarkas biztosan előkerül. Kockázatos ötlet volt, hiszen legutóbb segítettem neki és megígérte, hogy ha legközelebb találkozunk hálából nem bánt, de figyelmeztetett a társaira, akik szeretik a gyerekhúst. Ráadásul a fal túlsó odalán él, a szüleim pedig megtiltották, átmásszak falon. Már azzal is sokat kozkáztattam, hogy a tetejére merészkedtem.

Ám nyár volt, én pedig egy unatkozó kisfiú. Átlendítettem a lábamat a kerítésen, megmarkoltam a tetejét, lecsúsztam a külső oldal mentén. Lábaimmal kalimpálva próbáltam valami biztos pontot találni, de túl magasan voltam. Végül az ujjaim megcsúsztak és nagyot nyekkenve földet értem.

A hőség mintha nagyobb lett volna kívül. Talán a falon ülve hűtött a gyenge légmozgás, talán az izgalomtól izzadtam annyira, de éreztem, hogy a pólóm a hátamra tapad. A szörnyek földjén járok, suttogtam magamnak. A súlyos, meleg levegő szinte elfojtotta a hangom. Hallottam, hogy autók járnak az úton a házunk előtt, Csak el kellett volna indulnom valamelyik irányba, egyik kezemmel végig a falat simítva, végig a többi telek mögött és pár perc séta után kiértem volna egy merőleges útra, aztán vissza a kapunkhoz.

Egyet előre léptem. Csak egy egészem aprót. A hőségtől remegő levegő mintha gyengéden átölelt volna. Nincs semmi baj, suttogta tán. Nem hallottam már a hátam mögül semilyen zajt. Előttem a bágyadt szélben hullámzott a magasra nőtt gaz. Mintha fürge árnyak cikáztak volna a bokrok között.

"Bántani fognak?", kérdeztem a hőséget, a levegőt, és a szelet. Bár választ nem kaptam, mégis elindultam előre, be az egyre sűrűsödő rengetegbe. Én voltam a kisfiú, akit elrabolnak a szörnyek. Ezek voltak azok a történetek, amiket szerettem, a kisgyerek bajba kerül, de végül becsapja szörnyeket, vagy érkezik egy hős, aki megmenti őt. "Vajon, sárkányon fog lovagolni?", töprengtem. Nagyon szerettem volna, ha sárkányon jön, biztosan azon vinne vissza haza, és láthatnám a házunkat felülről.

A nagy gondolkodásban majdnem nekimentem egy döglött kutyának. Nem értettem, hogy nem vettem észre a bűzét, hiszen már kicsit oszlásnak indult a melegben. Lassan forgott a tengelye körül, egy kötélen a nyakánál felakasztva. Megismertem, korábban pár udvarral odébb őrizte a házat. Kikerültem és mentem tovább. Az egész szituáció gusztustalanabb volt mint amire számítottam, a mesékben nem szokták ennyire részletesen leírni a szörnyek birodalmát. Csak annyit írnak, hogy félelmetes.

Ám most, hogy a saját szememmel láttam az otthonukat kezdtem egy kicsit félni. Vajon milyen lehet a szörny, aki ilyen helyen él?

Ekkor valaki a nevemen szólított. Egy üreget pillantottam meg magam előtt a vasúti töltés oldalában. Tudtam, hogy mélyen a föld alá fog vezetni de bementem. Kicsit szerettem volna ha végre véget ér ez a mese, és visszamehetek a házunkba. Azt se bántam volna, ha a megmentőm nem sárkányon érkezik. Jó lett volna egy ló vagy bicikli talán. Csak vigyen el innen, motyogtam, miközben lábaim vittek előre a föld alá, a hidegbe. Nem volt ez jóleső hideg, reszkettem, ahogy az átizzadt ruháim rámtapadtak, a barlang falaiból savanyú, beteg szag áradt.

Ismét a nevemet hallottam, egészen közelről, és hirtelen előttem termett a szörny.

Egy ágyon feküdt. A szájából egy cső kígyózott elő. Kábelek fonták körül a testét, furcsa szerkezetek villództak körülötte. Egyáltalán nem olyan pikkelyes, nyálkás rém volt, mint amire számítottam. Mégis félelmetesen volt. Az én arcomat viselte. Kicsit öregebbet, kiszáradt-beesettet, de az enyémet. A szemei csukva voltak.

Karjaiba tűket szúrtak. Láttam amikor az ágyhoz léptem. Hirtelen úgy tűnt, mintha valami még rémületesebb erő a szörnyet kínozná. Vékony volt, mintha alig lenne benne élet. Mintha gépek tartanák életben, és vámpírként szívná belőlük az energiát.

- Ki vagy te? - tettem fel a nyilvánvaló kérdést.

Szempillái megrebbentek, majd felnyíltak. Szemei először vakon forogtak üregükben, aztán bizonytalanul rám irányultak.

- Segíts! - bár a száját betömte a cső, mégis értettem, amit mond. Mintha a saját fejemben hallottam volna a hangját.

- De te a szörny vagy. - válaszoltam. Éreztem, hogy a hangom megbicsaklik, mert ekkor már tudtam, hogy ebben a mesében semmi sem olyan mint a többiben. Tudtam, hogy nem jön értem senki. Tudtam, hogy itt maradok örökre a szörnnyel.

- Emlékezz! - szólt a szörny. Kétségbesetten, könyörögve.

- Mire?

- Ki vagy te.

Kérdezte ezt vagy mondta? Mire emlékezzek?

- Mi egyek vagyunk - folytatta. Láttam milyen hatalmas erőfeszítésre van szüksége a beszédhez, talán a gondolkodáshoz. Nyál buggyant ki a szája szélén. Szemeiből már csak a fehérjük látszott. Hangja hörgésbe fúlt.

Előre nyúltam, hogy megfogjam a kezét.

Valóban vámpír lehetett, éreztem, ahogy lényem egy részét magába szippantja, szó szerint éreztem, hogy kevesebb lettem.

- Emlékezz! - ismételte. - Nem indultál te sehová azon a délutánon...

A fal tetején ültem.

- Mikor le akartál mászni megcsúsztál. -mondta ő.

Szörnyeket akartam látni.

- Leestem, de túl magasról - folytatta.

Aztán elindultam a faltól.

- Kórházba hoztak, és most várják, hogy magamhoz térjek.

Találkoztam a szörnnyel, aki az én arcomat viselte.

- Telnek az évek és csak várnak... - fejezte be.

A szörnyet néztem, aki én voltam. Aki a hőst várja, hogy visszavigye a szüleihez. Napról napra egyre kevesebb lesz, lénye elszivárog a törött koponya résein keresztül. Megértettem mennyire teljesíthetetlen a kérése, de segítenem kellett.

- Emlékezz! - ismételte a szörny, aki az én arcomat viselte. Becsuktam a szemeimet.

Hétéves voltam, és a téglafal tetején ültem. Pontosan olyan idő volt amilyenről egy kisfiú álmodik, amikor véget ér az iskola. Rövidnadrág és egy póló volt rajtam.

Játszani akartam. Előző este olvastam ki a Kincses szigetet. Talán kincset kereshetnék, töprengetem. A kert mögötti gazos, elhanyagolt senki földjét bámultam. Nem úgy tűnt, hogy bármiféle érték lappanghat a mélyben.

Éjszakai kalandok

Úgy emlékszem, gyerekkoromban hidegebbek voltak az éjszakák. Biztosan a fűtés miatt, egyszerű, szenes kályhánk volt, este apu telepakolta, aztán amíg a fa meg a szén kitartott addig fűtött, utána gyorsan kihűlt a ház. A sarkokban, az ablakok mellett mintha mindig fütyült volna a huzat. Rossz volt éjszaka arra ébredni, hogy pisilnem kell. Próbáltam visszaaludni, de a végén mindig ki kellett bújnom a takaró alól, rálépnem a hideg szőnyegre, és kimenni a fürdőszobába. Egyik ilyen alkalommal találkoztam Morgennel.

Az egyik folyosón ült, egy ablakfülkében, egyik lábát a lelógatva himbálta, miközben tündérbetűket írt az ablakra tapadt párába. Papucs, rövidnadrág, és hosszú póló volt rajta, sötét haja a nyakába lógott. Furcsa de nem emlékszem vajon hegyesek voltak-e a fülei.

Megkérdeztem, merre van a fürdőszoba. Leugrott a fülkéből kézen fogott és vezetni kezdett. Alacsonyabb volt nálam, keze kellemesen melengette ujjaimat. Végigmentünk a folyosón, egy csigalépcsőn lementünk egy szintet. Nem értettem, a szüleim miért titkolták előlem a háznak ezt a részét, én eddig csak azt a három szobát láthattam, ahol mindennapi életünk folyt, s lám, valóságos kis kastély van a házhoz építve. Vajon miért nem látszik kívülről?

Morgen megvárt a fürdőszoba előtt, így miután pisiltem, a visszaúton a folyosón beszélgetni kezdtünk. Jól sejtettem, ő tényleg tündér volt, 1100 éves, így – kiszámoltuk – tündérmérce szerint velem egyidős. A szüleivel költözött hozzánk, de csak 40 évre, utána visszatérnek a tölgyfák északi oldalára. Persze nem pontosan oda, de egyszerűen nem voltak meg a megfelelő szavaink a hely megnevezésére.

Azt is elárulta, hogy a házunkat a tündérek építették, a köveket az újhold fényével kötötték egymáshoz. Ó, mondtam, biztosan ezért ilyen huzatos. Azt tanácsolta, tömjek sajtot az ablakok illesztésébe, az majd melegen tartja majd a házat. Végül visszaérkeztem a szobámba. Behívtam, mert nagyon kíváncsi volt a könyveimre, a sajátjait már unta. Nem értettem, hogyan unhatja őket, hiszen – azt mondta – neki varázskönyvei voltak. Reménykedtem benne, hogy talán majd megmutatja őket, de egyelőre csak az én könyvtáramat néztük végig.

Végül odaadtam neki az Elveszett világot, mert ő is szerette a dinoszauruszos történeteket. Éppen leemeltem a polcról a könyvet, amikor anyu ébresztgetni kezdett. Felébredtem, azt motyogtam anyunak, hogy ébren vagyok, majd egy pillanatra még visszaaludtam. Épp annyi időre, hogy a könyvet Morgennek adhassam és elköszönjek tőle. Aztán anyu ismét megrázogatta a vállam és végképp felébredtem.

Azonnal megfeledkeztem Morgenről, bár nincs ebben semmi furcsa, az álmaimra sem emlékszem. Felkeltem, reggeliztem és iskolába indultam. A következő éjjel nem kellett pisilnem, majd azután sem, így Morgennel sem találkozhattam. Egy nap kedvem támadt újra elolvasni az Elveszett világot (akkoriban nem volt sok könyvem, ezért egy-egy könyvet sokszor elolvastam), de nem találtam. Megkérdeztem anyut látta-e, de ő sem tudott róla semmit, ráadásul kicsit leszidott, hogy nem tartok rendet a szobámban, ezért tűnnek el a dolgaim.

Egy év telt el, és ismét eljött a tél. Szerettem azt az évszakot, bár igazából csak a decembert. A december legyen hideg és havas, aztán felőlem januártól kezdődhet a tavasz. Hát az a tél hideg volt! Zokniban aludtam, apu régi rongyokat dugott az ablakok alá, de reggel mindig vacogó fogakkal bújtam ki a takaró alól.

Végül Morgen keresett meg. Az ágyam szélén ült és a talpamat csiklandozta, addig amíg fel nem keltem. A könyvemet hozta vissza, azt mondta nagyon tetszett neki, és Challenger professzor kicsit emlékeztette apukájára. Ő sajnos nem volt tudós, a felhők repülési magasságát szabályozta Norvégia felett. Úgy képzeltem, hogy szárnyas paripák hajtotta szekéren állva, lobogó szakállal parancsol a villámló fellegeknek, de Morgen kiábrándított. Azt mondta, arrafelé jobbára hasas, lomha esőfelhők úsznak a szárazföld felé, és apukájának éppen az a dolga, hogy az egymásnak ütköző felhőket más-más magasságra vezérelje, megelőzve a viharokat

Morgen könyvet is hozott nekem, egy tündér-macska szótár volt, de én sajnos nem tudtam tündérül. Azért nálam hagyta, de már nem maradhatott tovább. Megbeszéltük, hogy holnap éjjel újra találkozunk és sétálunk egy nagyot házban.

Másnap reggel mindenre emlékeztem. Az iskolás szendvicsembe extra adag sajtot kértem, de nem ettem meg, hanem délután, lecke után az ablakok réseibe nyomogattam a sajtot. A huzat panaszos fütyülése nyomban csillapodott. Számba vettem, mit mutathatnék meg Morgennek. A szüleim szobája elég lehangoló volt. Nem olvastak, a néhány könyv pedig, ami a polcukon állt nagyon unalmas dolgokról szólt. Amúgy sem tartottam jó ötletnek náluk mászkálni éjszaka. Törtem tovább a fejem, de be kellett látnom, Morgenék lakrésze sokkal izgalmasabb.

Lefekvés után azon gondolkoztam, hogyan juthatnék át hozzájuk. Annyira belefeledkeztem a gondolataimba, hogy nem vettem észre mikor Morgen a szobámba osont, csak éreztem, ahogy lehuppan mellém az ágyra. Megkértem mutassa meg a házuk többi részét, és ismét elindultunk

A ruhásszekrény melletti ajtón hagytuk el a szobámat. (Másnap reggel jutott csak eszembe, hogy ott nincs semmiféle ajtó.) Rögtön a következő szobában esett a hó. Szép nagy, de lusta pelyhekben hullott, gyorsan gyúrtam egy hógolyót és megdobtam Morgent. Aztán lehajoltam a következőért, de mire felegyenesedtem hármat kaptam vissza. Morgen nagyon ügyes volt hógolyózásban, ezért lepődtem meg, amikor a hóemberépítést javasoltam neki, akkor értetlenül nézett rám. Kiderült, hogy sosem épített még hóembert. Elmagyaráztam, hogyan kell, és nagyon szép hógömböket gurítottunk össze. Már csak a ruhája hiányzott, de emlékeztem, hogy a konyhában van répánk, és szenet is találunk egy vödörben a kályha mellett.

Nem volt egyszerű eljutni a konyháig. Először visszamentünk a szobámba, ott Morgen megfogta a kezemet, az ágyamra lépett, onnan pedig a szoba falára. Követtem, és pár lépés után ott álltam mellette a szoba keleti sarkában. Átölelt, pördültünk hármat, és felugrott, magával rántva engem is. Nem a szoba padlójába fúródtunk, ahogy vártam, hanem egy sötét fülkébe kerültünk. Morgen kinyitotta fülkeajtót, kiléptünk egy folyosóra.

A folyosó falai a szőke lányok hangjából épültek – ezt Morgen árulta el – az ablakok üvegét pedig szőlőszemekből fújták. Az egyik ablakból éppen ráláttam a szomszéd kertjére, Lady Fiuma, a szomszéd kutyája a Holdat ugatta, az pedig madzagon lógatott a kutya orra elé egy csontot.

Sok-sok szoba, lépcső, és folyosó után elértünk a konyhába, begyűjtöttük a répát, és a szeneket, megmutattam Morgennek a pedálos szemetesünket (nagyon tetszett neki) és visszamentünk a hóemberhez. Mire végeztünk vele, véget ért az éjszaka, hallottam, hogy a szüleim már felkeltek, a havas szobába frissen főtt kávé illata szivárgott. Hogy sikerült neki a távoli konyhából eddig elérnie, nem tudom. Visszatértem a szobámba, elosontam az ágyam fölé hajló anyám árnyéka mellett, a takaró alá bújtam, és hagytam, hogy felébresszen.

Ettől kezdve szinte minden éjjel Morgennel játszottam. Nem tudom, miért de reggelenként felkelve mindig kipihentnek éreztem magam, pedig rengeteget kóboroltunk együtt. Egyszer például, megmásztuk Kis Talpast. A Kis Talpas egy hegy, ami a szüleink szobájából (igen, végül hozzájuk is bemerészkedtünk) nyíló repedés másik oldalán volt egy mohával tapétázott teremben. Morgen szerint legalább 5 hegyi óriás magas, ami 3000 métert jelent. Jókora hegy volt, egy teljes hétig másztuk. Minden éjjel a szobámból indultunk, de a Kis Talpas valahogy megjegyezte, hogy előző éjjel hol hagytuk abba a mászást, és ahogy beléptünk a terembe, ott találtuk magunkat a hegyoldalon.

Végül felértünk. Nem sok hely volt a csúcson, mert egy terebélyes csillár lógott a terem mennyezetéről, de Morgennel sikerült odakuporodnunk alá. A csillár karjairól, varjak méregettek minket megbotránkozva, nálunk viszont volt néhány szendvics, amiből a párizsit nekik adtunk. Nagyon kellemes kirándulás volt, bár nem sokat értettem abból, amiről Morgen a varjakkal beszélgetett. Én még mindig a tündér-macska szótárral viaskodtam, de Morgen segítségével szerencsére sikerült megtanulnom néhány dolgot. Sokra ugyan nem mentem vele, tapasztalatom szerint bármilyen kérdésre a macskák csak annyit válaszolnak, hogy éhesek és fáznak.

A ház csodái csak nem akartak elfogyni. Hiába léptünk be újabb és újabb szobákba, vagy bújtunk keresztül egérlyuk méretű nyílásokon mindig új meglepetés várt ránk. Néha szörnyekkel találkoztunk, akik örömmel játszottak velünk. Wilcott, a zombi volt a kedvencem. Pontosan úgy nézett ki, ahogy az egy zombitól elvárható. Hatalmas mulya szörnyeteg, szájából zöldes nyál csorgott, és lassú bizonytalan léptekkel próbált elkapni minket. Igen, a házban még a szörnyek is barátságosak voltak, így mindig örömmel fogócskáztam Wilcottal.

Aztán többet nem találkoztam Morgennel. Nincs kedvem a felnőtté válásról, az álmok eltűnéséről beszélni, mert túlságosan komolykodónak tűnne ahelyett, hogy azt írnám: ahogy kamaszodni kezdtem, jobban kezdtek érdekelni a valódi világ meglepetései, mint egy rövidnadrágos tündérke játékai. Észre sem vettem, hogy tűnik el az életemből Morgen. Talán azzal kezdődött, hogy ismét egyre kevésbé kezdtem emlékezni az álmaimra (ha azok voltak egyáltalán). Később Morgen a képzeletbeli barátaim közé került, mintha sosem létezett volna, és semmi bizonyítékom sem volt a létezésére vonatkozóan. Emlékeztem ugyan, hogy talán nála maradt néhány könyvem, de szüleimet hiába kérdeztem, tőlük csak a szokásos választ kaptam: rendetlen vagyok. Egy-két évvel később felújítottuk a házat. Senki sem tudta mi volt a sárga lyukacsos anyag az ablakok körül, én pedig nem mertem elárulni, mert magam sem voltam biztos benne.

Végül elköltöztem egy másik városban. Ott élek, ott dolgozom, de télen, az ünnepekre hazalátogatok, és a szobámban alszok. Ilyenkor pedig valami gyerekes dac költözik vissza belém, amit mindig örömmel fogadok. Ha felhajtom a szakadt tapétát az ágytámlánál a téglák közül halvány, ezüstös fény szivárog a szobába. Az álmaimra továbbra sem emlékszem, de már évekkel ezelőtt eldöntöttem, hogy ilyenkor biztosan Morgennel kóborlok, félhomályos szobákban. Reggel mindig kipihenten ébredek.

Ilyenkor szokott egy-egy macska az ablakpárkányra kuporodni. Nem maradnak sokáig, csak elpanaszolják, hogy éhesek és fáznak. A kiejtésük borzalmas.