2007. december 5., szerda

Egyszer egy évben

A hó kicsivel éjfél után kezdett esni. A nagy, kövér pelyhek lustán hulltak a mélyben alvó, apró városra. Reggel a gyerekek majd boldogan kiáltozva hógolyóznak egymással, és a felnőttek is mosolyogva takarítják le a havat az utcákról. Ez volt az év első hóesése.

A hóval pedig érkezett még valaki. Először hullócsillagnak tűnt, amely sebesen közeledik az ég sötétjéből. Ám egyre lassult, és mikorra a város fölé ért békésen siklott a tetők felett. Egy nyitott szán volt, hat rénszarvas húzta.

Nem ez volt az első város, amelyet útba ejtett, és még hosszú út állt előtte, de a bakon ülő alak nem sietett. Szeretett csöndben, észrevétlenül érkezni és távozni, ráadásul a rohanó idő miatt sem kellett aggódnia. Az idő... Nos, az nem számított.

A szán landolt az első háztetőn, piros kabátos utasa leszállt, hátrasétált a hatalmas zsákhoz, amely a szán hátsó részében pihent. A kezében tartott lista alapján kiválasztotta az ajándékokat, majd belépett a nappaliba. Néha a kéményt használta, de ahogy az idő, úgy a tér sem jelentett számára semmit. Ott volt és akkor, amikor akart.

Az ajándékokat a feldíszített fa alá rakta, a következő pillanatban pedig már ismét a szánon ült. Kényelmes tempóban látogatta végig azokat a házakat, ahol gyerekek laktak, és mindenhol hagyott valamit. Mikor végzett, a szán az ég felé lódult, majd szinte azonnal megérkezett a következő városka fölé.

Így ment ez egész éjjel. Az utazó körbejárta a Földgolyót, mindig az éj leple alatt. Persze nem volt mindenhol olyan idilli a hangulat, mint az előbbi városban, de ő osztotta az ajándékokat, esőben, viharban, trópusi melegben. Némán, panasz nélkül, már az idő kezdete óta. Nem tudta mi értelem az egésznek, az emberek boldogsága nem sokat jelentett a számára. Néha úgy érezte, ez csupán a magok elvetésének, a felnövő csemeték ápolásának az ideje, hogy bőségesebb legyen majd az aratás.

Számos alkalommal kórházakba surrant be. Karácsonyfák, kiscipők ott is voltak, és oda is kerültek ajándékok. Néha találkozott gyerekekkel is. Sápadt, legyengült, vagy láztól reszkető gyerekekkel, akiket nem hagyhatott ott. Ahogy apadt a zsák a szánon, úgy ült egyre több kis utas a szán hátuljában. Élvezték az utazást, a betegség, vagy a balsors okozta bánat eltűnt arcukról.

A szán utasának ismét elég volt egyetlen éjszaka, hogy megajándékozza az embereket. Menekülhetett volna a Nap elől az örökkévalóságig, de mikor az utolsó dobozkát is kiosztotta, és utolsó utasa is felkapaszkodott mögé a rénszarvasok meglódultak és a szán eltűnt az ég mögött.

Az út hosszú volt, mégis egy pillanat alatt hazaérkezett. A Nap melegen sütött a békés tájra, a piroskabátos pedig intett a gyerekeknek, és ők boldogan rohantak, hogy felfedezzék új otthonukat.

Kifogta a rénszarvasokat a szánból, bevezette őket az istállóba. Lecsutakolta, megetette őket. Mielőtt kilépett volna, elsétált az utolsó boxhoz. Hatalmas, éjfekete ló állt benne. Megpaskolta kedvenc hátasa nyakát, majd távozott.

A szoba, amelyben lakott egyszerű berendezésű volt. Lakójának nem volt szüksége luxusra, hiszen szinte sosem tartózkodott itt. Most sem pihent le, pedig fárasztó volt az éjszakai utazás.

A szekrényéhez lépett, levette piros ruháját, amelyet erre az egy éjszakára húzott fel, és belebújt megszokott fekete köpenyébe. Csuklyáját a fejére húzta, kezébe fogta kaszáját és újra útnak indult.