A kisfiú és a szörnyek

Az ágy alól hajlékony, nyálkás csáp bukkant elő. Fehér volt, felszínét vastag zöldes erek hálózták, a nyálkába pormacskák és cukorkadarabok ragadtak. Óvatosan tapogatta a szőnyeget, mintha tájékozódna, közben egyre közelebb került a gyerekszoba ajtajához. Még pár pillanat és az ágyon felhúzott lábakkal remegő kisfiúnak esélye sem marad a menekülésre. Pontosan látta ezt ő is, leugrott az ágyról és nekilódult. Lábai azonban bokáig a szőnyegbe süppedtek, lépni próbált de mintha sárban kellett volna előre jutnia. Kétségbeesve pillantott hátra. Ágya alól újabb csáp kígyózott elő, valami mérgesen szisszentett a sötétben. A második csáp pedig egyenesen felé tartott!

Hiába próbálkozott nem tudott menekülni, pár pillanat és a hideg, ragacsos nyúlvány köréje tekeredik, a bőréhez ragad, és bevonszolja őt a szörnyhöz, az ágy alá, a sötétségbe.

- Apa! Anya! - kiáltotta. - Apa! Anya!

Ekkor kivágódott az ajtó, az apró szobába beszivárgó fénye egy hatalmas alakot villágított meg hátulról, a kisfiú pedig varázslatos módon újra az ágyában találta magát. Az árny az ágyhoz lépett, felkapcsolta az asztali kis lámpát, és a fiú apja álmos arcát pillantotta meg.

- Milyen szörny volt itt már megint? - kérdezte.

- A... a csápos - válaszolt halkan a kisfiú, ő is rájött már, hogy csak álmodott. - Ne haragudj apa.

- Dehogy haragszom! - mondta vidáman az apja. - Mikor gyerek voltam én is sokat álmodtam szörnyekkel. Mindig el akarták lopni a műanyag katonáimat. A tieidből egy sem hiányzik?

- Apa... - mondta a fiú olyan hangon, mintha egy különösen fárasztó barátjával beszélgetne. Hangjából eltűnt a félelem. - Csak álmodtam.

- Jól van. - apja egy pillanatra magához szorította. Az asztali lámpa tompa fényénél a férfi arca nyúzottnak látszott, fia látta, hogy a szényílt pizsama-felső alatt bőre hatalmas ráncokba gyűrődik.

Apja még egy puszit nyomott a gyerek feje búbjára, aztán felkelt, betakarta fiát és az ajtó felé indult.

- Biztos, hogy nincsenek szörnyek? - kérdezte kicsit szégyenlősen a fiú.

A férfi megtorpant az ajtóban, tétovázott egy pillanatig, talán a válaszon gondolkozott, aztán megfurdult és visszaült az ágy szélére.

- Ha vannak is szörnyek - suttogta - biztos lehetsz benne, hogy nem fognak bántani.

- Miért?

- Mert ők alighanem jobban félnek az emberektők, mint mi tőlük. Amikor gyerek voltam nagyon sok szörnyes történetet olvastam, és ezek a lények mindig elhagyatott helyeken éltek. Romos várakban, nedves pincékben, rothadó fák odvaiban. Emlékszel arra a fára, az utca végében?

- Igen - bólintott a kisfiú. - Tavaly kivágták. Azt mondtad azért mert veszélyes volt. Talán szörny lakott benne? - kérdezte lelkesen, megfeledkezve arról, hogy fél a szörnyektől.

Apja felnevetett.

- Csak egy öreg fa volt, ami bármikor kidőlhetett volna. Ha viszont egy szörny lett volna benne, akkor szegény most bajban lenne, hogy hova menjen aludni, igaz-e? Ezért próbálnak minél messzebb kerülni az emberektől. Persze csak ha léteznek - tette hozzá gyorsan.

Nagyott ásított, fia pedig követte a példáját. A férfi felállt ismét elindult, hogy visszamenjen aludni, és ismét megtorpant az ajtóban.

- Ha teljes biztonságban akarsz aludni - mondta sejtelmesen. - Sose hagyd, hogy a lábad kilógjon a takaró alól.

- Clauve! - hallatszott egy felháborodott női hang a szomszédos szobából. Apja és fia cinkosan felnevettek, aztán a férfi becsukta a gyerekszoba ajtaját. Nem ment vissza rögtön aludni.

Nem sokkal múlt éjfél. Még rengeteg ideje van aludni, ráadásul elég volt számára napi öt óra alvás. Úgy döntött, körbejárja a házat, biztosan zárva vannak-e az ajtók-ablakok. A felső szint miatt nem aggódott, ott nehéz lett volna bemászni. Lesétált a lépcsőn, benyitott a fürdőszobába, megrángatta a rácsot az apró szellőzőablakon. Meg sem mozdult. A bejárati ajtón végigpróbálta mind a három zárat végül a konyhába ment. Felkapcsolta a világítást. Aggódott a hatalmas üvegablak miatt, ami a kertre nyílt. Olyan könnyen betörhetik, és máris bejutottak a házba.

Válaszul sötét gondolataira a szomszédban felvonyított egy kutya, majd csatlakozott hozzá az utca összes többi ebe. A férfi önkéntelenül megrázkódott.

Ekkor valami zajt hallott a kamrából. Az apró helyiség a konyhából nyílt, és eddig nem akart benyitni oda, hiszen az ablakán egy macska sem férne be ráadásul ott lakott Firclewarkhvash. Lekapcsolta a villanyt és kinyitotta a kamraajtót.

Valami fenyegetően szisszent. Aztán a sziszegés rögtön megkönnyebült sóhajjá szelidűlt.

- Ó, Clauve - suttogta Firclewarkhvash. - Ne ijesztgess kérlek. Már azt hittem a gyerek az.

- Ő alszik. Az előbb rosszat álmodott, meg kellett nyugtatnom, de már minden rendben.

A kamra lakója lágy cuppanással húzta be sápadt csápját a láda mélyére. Egy éve már, hogy itt lakott. Annak a fának az odvában élt, amelyről Clauve mesélt a fiának, ám miután kivágták új rejtekhely után kellett néznie.

- Te jól vagy Fircle? - kérdezte Clauve.

- Remekül, remekül - válaszolt Fircle. Majd kis szünet után megkérdezte - Rólam álmodott ugye?

- Nem kérdeztem.

- Érez engem... Biztos, hogy jól bezárjátok a kamraajtót?

- Nem fog rád találni! Megígérem.

Ezúttal nem érkezett válasz a sötétből, Fircle megtartotta magának komor gondolatait.

- Jó éjt - mondta Clauve, bár ő is érezte milyen üresen szól ez a mondat. Hirtelen nagyon fáradtnak érezte magát és alig várta, hogy visszatérhessen felesége mellé. Vetett egy utolsó aggodalmas pillantást a konyhaablakra, majd felment a hálószobába. Útközben résnyire nyitotta a gyerekszoba ajtaját és bedugta a fejét a sötétbe. A fiú egyenletesen szuszogott.

Végül visszatért a hálószobába, bezárta maga mögött az ajtót és az ágy felé indult. Igyekezett minél halkabban mozogni, nehogy felébressze feleségét de félúton megbotlott valami puha, ragadós anyagban. Kis híján elesett, végül az éjjeliszekrényben kapaszkodott meg.

- Mi az? - kérdezte felsége az ágy alól.

- Megint a földre hánytad a bőrödet - suttogta vissza Clauve. - Kis híján kitörtem a nyakamat.

Felesége mormogott valami bocsánatkérést, Clauve lehajolt, felvette az asszony bőrét, és összehajtogatva egy székre tette. Aztán kibújt a sajátjából, és azt is mellé rakta, bár hoszúkamrú ujjaival ez nem volt olyan egyszerű.

Nagy sóhajjal csusszant be az ágy alatti otthonos sötétségbe. A következő pillanatban érezte, amint felesége pikkelyei halkan összezörennek és az asszony félig rácsavarodott a férfi potrohára.

- Máskor ne ijesztgesd olyanokkal, hogy ne dugja ki a lábát a takaró alól. - motyogta félálomban a felesége.

Clauve elmosolyodott miközben az ágy rugóit bámulta.

- Ugyan, ő sem vette komolyan - válaszolta.

- Ő csak egy kisfiú, neki a szörnyek teljesen valóságos lények.

- Majd kinövi.

Mindketten hallgattak. Ó, mennyire várták, hogy a gyerek nagyobb legyen és belefeledkezzen az átlagvilág átlagcsodáiba. Egy kicsit könnyebb lesz az életük, mondogatták néha egymásnak. Addig azonban nagyon óvatosnak kell lenniük, és szegény Fircle-t sem engedhetik ki a kamrából.

- Talán megmondhatnánk a srácnak. - mondta Clauve.

- Szó sem lehet róla Clauvetgeshard - válaszolt azonnal a neje. - Emlékezz, hoggy kiborult tavaly, amikor rájött, hogy a Mikulás nem létezik.