Egyszer egy évben

A hó kicsivel éjfél után kezdett esni. A nagy, kövér pelyhek lustán hulltak a mélyben alvó, apró városra. Reggel a gyerekek majd boldogan kiáltozva hógolyóznak egymással, és a felnőttek is mosolyogva takarítják le a havat az utcákról. Ez volt az év első hóesése.

A hóval pedig érkezett még valaki. Először hullócsillagnak tűnt, amely sebesen közeledik az ég sötétjéből. Ám egyre lassult, és mikorra a város fölé ért békésen siklott a tetők felett. Egy nyitott szán volt, hat rénszarvas húzta.

Nem ez volt az első város, amelyet útba ejtett, és még hosszú út állt előtte, de a bakon ülő alak nem sietett. Szeretett csöndben, észrevétlenül érkezni és távozni, ráadásul a rohanó idő miatt sem kellett aggódnia. Az idő... Nos, az nem számított.

A szán landolt az első háztetőn, piros kabátos utasa leszállt, hátrasétált a hatalmas zsákhoz, amely a szán hátsó részében pihent. A kezében tartott lista alapján kiválasztotta az ajándékokat, majd belépett a nappaliba. Néha a kéményt használta, de ahogy az idő, úgy a tér sem jelentett számára semmit. Ott volt és akkor, amikor akart.

Az ajándékokat a feldíszített fa alá rakta, a következő pillanatban pedig már ismét a szánon ült. Kényelmes tempóban látogatta végig azokat a házakat, ahol gyerekek laktak, és mindenhol hagyott valamit. Mikor végzett, a szán az ég felé lódult, majd szinte azonnal megérkezett a következő városka fölé.

Így ment ez egész éjjel. Az utazó körbejárta a Földgolyót, mindig az éj leple alatt. Persze nem volt mindenhol olyan idilli a hangulat, mint az előbbi városban, de ő osztotta az ajándékokat, esőben, viharban, trópusi melegben. Némán, panasz nélkül, már az idő kezdete óta. Nem tudta mi értelem az egésznek, az emberek boldogsága nem sokat jelentett a számára. Néha úgy érezte, ez csupán a magok elvetésének, a felnövő csemeték ápolásának az ideje, hogy bőségesebb legyen majd az aratás.

Számos alkalommal kórházakba surrant be. Karácsonyfák, kiscipők ott is voltak, és oda is kerültek ajándékok. Néha találkozott gyerekekkel is. Sápadt, legyengült, vagy láztól reszkető gyerekekkel, akiket nem hagyhatott ott. Ahogy apadt a zsák a szánon, úgy ült egyre több kis utas a szán hátuljában. Élvezték az utazást, a betegség, vagy a balsors okozta bánat eltűnt arcukról.

A szán utasának ismét elég volt egyetlen éjszaka, hogy megajándékozza az embereket. Menekülhetett volna a Nap elől az örökkévalóságig, de mikor az utolsó dobozkát is kiosztotta, és utolsó utasa is felkapaszkodott mögé a rénszarvasok meglódultak és a szán eltűnt az ég mögött.

Az út hosszú volt, mégis egy pillanat alatt hazaérkezett. A Nap melegen sütött a békés tájra, a piroskabátos pedig intett a gyerekeknek, és ők boldogan rohantak, hogy felfedezzék új otthonukat.

Kifogta a rénszarvasokat a szánból, bevezette őket az istállóba. Lecsutakolta, megetette őket. Mielőtt kilépett volna, elsétált az utolsó boxhoz. Hatalmas, éjfekete ló állt benne. Megpaskolta kedvenc hátasa nyakát, majd távozott.

A szoba, amelyben lakott egyszerű berendezésű volt. Lakójának nem volt szüksége luxusra, hiszen szinte sosem tartózkodott itt. Most sem pihent le, pedig fárasztó volt az éjszakai utazás.

A szekrényéhez lépett, levette piros ruháját, amelyet erre az egy éjszakára húzott fel, és belebújt megszokott fekete köpenyébe. Csuklyáját a fejére húzta, kezébe fogta kaszáját és újra útnak indult.

A valkűr invitálása

Azt hitte, a repülő zaja keltette fel. Félálomban hevert az ágyban oda-vissza csusszanva álom és ébrenlét között. Végül felfogta, hogy még mindig hallja a zajt, de ez nem egy távoli hajtómű hangja. A valkűr várt rá a másik szobában. Barátnőjére pillantott; a lány mélyen aludt. Óvatosan kikelt az ágyból és átosont a szomszédos helyiségbe.

A valkűr a nyitott ablaknál állt, ezüst vértezetén a Hold fénye csillant. A mitikus lény elegáns szépsége mellett a férfi primitív majomnak érezte magát, a valkűr azonban szemmel láthatóan örült a társaságának. Beszélni kezdett. Úgy tűnt nehezére esik a halk beszéd, torka harci kiáltásokhoz szokott. Asgardról mesélt, és a Valhalláról. Amennyire a férfi emlékezett mindig erről mesélt, és a vége mindig az volt, hogy az ágyában ébredt, a szívében mérhetetlen honvággyal. Nem történt másképp most sem.

Úgy érezte nem aludt egy percet sem, a szája száraz volt, szeme égett. A barátnője ismét szóba hozta a pszichológust, ő újra ellenkezett.

- Úgy beszélsz róla, mintha tényleg itt lett volna - mondta ingerülten a lány.

- De hát itt is volt - morogta vissza.

- Valkűrök nem léteznek - magyarázta a lány talán századjára. - Aggódom érted. Olyan lényekről mesélsz, amelyekről te magad is tudod, hogy csak a mesékben léteznek. Nincs valkűr, hogy a túlvilágra kísérjen, és a víz alatt sem volt semmiféle sellő, vagy micsoda...

- Éreztem a keze szorítását.

- Félholt voltál a fulladástól. Hallucináltál, és lehet, hogy a sokktól vannak ezek a képzelgéseid. Az egész azon a napon kezdődött!

Fél éve. Sosem tartotta magát hősnek, de azon a nyári napon azzá vált. A környezete által elfogadott történet szerint a vízbe ugrott egy fuldokló gyerek után. Megmentette, de ő maga visszasüllyedt a mélységbe. Percekkel később bukkant fel ismét, már nem lélegzett, de aztán újra verni kezdett a szíve.

Ő azonban tudta - vagy tudni vélte - mi történt a víz alatt. Emlékezett, hogy merült egyre mélyebbre. A fény egyre fogyott, teste tehetetlen rongybábú volt csupán. Aztán valami elcikázott mellette, őt pedig odébb vetette a lökéshullám. Hátulról két kar ölelte át, nyakán érezte a lény hínárszerű haját, együtt emelkedtek a fény felé. A titokzatos segítő az utolsó pillanatig a karjában tartotta. Végül kimentették őt is.

A következő éjszaka megjelent a valkűr. Üdvözölte a harcost, és Odin asztalához hívta. Nem emlékezett, mit válaszolt, de a lény a következő éjjel is megjelent, és azóta is kísérti.

Mint ma éjjel is.

- Bajban vagyok - magyarázta újra a barátnőjének. - Nem vagyok őrült, utánanéztem a dolognak. A valkűr az elesett harcosokat kíséri a túlvilágra. Mióta majdnem meghaltam, azóta mesél nekem éjszakánként...

Kétségbeesetten nézett a lányra.

- Ha elfogadom, hogy azon a napon senki sem segített nekem a felszínre úszni, akkor minden bizonnyal most is a víz alatt vagyok. Az agyam az utolsó oxigénmolekulákat dolgozza fel, csak képzellek téged, és bármelyik pillanatban elnyelhet az iszapos mélység!

Megragadta a lány kezét, ő, pedig sírva ölelte át.

- Miért én? - kérdezte a következő éjszakán a valkűrt. - Nem vagyok harcos.

- Ki az, manapság? - kérdezett vissza a nő. - Odin pontosan tudja kire számíthat, ha eljön a Ragnarök, és téged is szeretne az asztalánál látni. Bízz bennem, idővel nagyszerű harcos válik belőled.

- Kivel beszélsz? - hallotta a hálóból a barátnője álmos hangját.

- Sajnos az időm elfogyott - folytatta zavartalanul a valkűr. - Holnap éjjel már egy másik harcost kell lakomára hívnom.

- Édesem... - a lány az ajtóban állt. Sápadtan bámulta a valkűrt.

- Te... te látod őt? - kérdezte döbbenten a férfi. A lány nem mozdult, nem válaszolt.

A valkűr ellépett az ablaktól, vértje halkan megcsikordult. A férfi mellé állt.

- Ideje elbúcsúznod. - mondta.

A férfit hűvös nyugalom szállta meg. Tudta, játszhatná tovább a játékot, de gyávaság lenne a részéről. Egykori barátnőjéhez lépett és átölelte. A lány egyre kevésbé tűnt élőnek. Áttetszőnek volt, arca hullámzott mintha vízen keresztül nézné. Ugyanez igaz volt az egész szobára, vette észre hirtelen.

- Mennem kell - mondta, és utoljára megcsókolta a lányt.

A valkűrhöz fordult, majd vett egy mély lélegzetet. Tüdejébe hideg tengervíz áramlott, érezte utolsó szívdobbanását, amint a fülében dörömböl, aztán teste a tenger feneketlen mélyére süllyedt.

- Ne aggódj! - szólt hátra a valkűr, ahogy lova nyergében az ég felé nyargaltak. - Este már Odin asztalánál vacsorázol.