A valkűr invitálása

Azt hitte, a repülő zaja keltette fel. Félálomban hevert az ágyban oda-vissza csusszanva álom és ébrenlét között. Végül felfogta, hogy még mindig hallja a zajt, de ez nem egy távoli hajtómű hangja. A valkűr várt rá a másik szobában. Barátnőjére pillantott; a lány mélyen aludt. Óvatosan kikelt az ágyból és átosont a szomszédos helyiségbe.

A valkűr a nyitott ablaknál állt, ezüst vértezetén a Hold fénye csillant. A mitikus lény elegáns szépsége mellett a férfi primitív majomnak érezte magát, a valkűr azonban szemmel láthatóan örült a társaságának. Beszélni kezdett. Úgy tűnt nehezére esik a halk beszéd, torka harci kiáltásokhoz szokott. Asgardról mesélt, és a Valhalláról. Amennyire a férfi emlékezett mindig erről mesélt, és a vége mindig az volt, hogy az ágyában ébredt, a szívében mérhetetlen honvággyal. Nem történt másképp most sem.

Úgy érezte nem aludt egy percet sem, a szája száraz volt, szeme égett. A barátnője ismét szóba hozta a pszichológust, ő újra ellenkezett.

- Úgy beszélsz róla, mintha tényleg itt lett volna - mondta ingerülten a lány.

- De hát itt is volt - morogta vissza.

- Valkűrök nem léteznek - magyarázta a lány talán századjára. - Aggódom érted. Olyan lényekről mesélsz, amelyekről te magad is tudod, hogy csak a mesékben léteznek. Nincs valkűr, hogy a túlvilágra kísérjen, és a víz alatt sem volt semmiféle sellő, vagy micsoda...

- Éreztem a keze szorítását.

- Félholt voltál a fulladástól. Hallucináltál, és lehet, hogy a sokktól vannak ezek a képzelgéseid. Az egész azon a napon kezdődött!

Fél éve. Sosem tartotta magát hősnek, de azon a nyári napon azzá vált. A környezete által elfogadott történet szerint a vízbe ugrott egy fuldokló gyerek után. Megmentette, de ő maga visszasüllyedt a mélységbe. Percekkel később bukkant fel ismét, már nem lélegzett, de aztán újra verni kezdett a szíve.

Ő azonban tudta - vagy tudni vélte - mi történt a víz alatt. Emlékezett, hogy merült egyre mélyebbre. A fény egyre fogyott, teste tehetetlen rongybábú volt csupán. Aztán valami elcikázott mellette, őt pedig odébb vetette a lökéshullám. Hátulról két kar ölelte át, nyakán érezte a lény hínárszerű haját, együtt emelkedtek a fény felé. A titokzatos segítő az utolsó pillanatig a karjában tartotta. Végül kimentették őt is.

A következő éjszaka megjelent a valkűr. Üdvözölte a harcost, és Odin asztalához hívta. Nem emlékezett, mit válaszolt, de a lény a következő éjjel is megjelent, és azóta is kísérti.

Mint ma éjjel is.

- Bajban vagyok - magyarázta újra a barátnőjének. - Nem vagyok őrült, utánanéztem a dolognak. A valkűr az elesett harcosokat kíséri a túlvilágra. Mióta majdnem meghaltam, azóta mesél nekem éjszakánként...

Kétségbeesetten nézett a lányra.

- Ha elfogadom, hogy azon a napon senki sem segített nekem a felszínre úszni, akkor minden bizonnyal most is a víz alatt vagyok. Az agyam az utolsó oxigénmolekulákat dolgozza fel, csak képzellek téged, és bármelyik pillanatban elnyelhet az iszapos mélység!

Megragadta a lány kezét, ő, pedig sírva ölelte át.

- Miért én? - kérdezte a következő éjszakán a valkűrt. - Nem vagyok harcos.

- Ki az, manapság? - kérdezett vissza a nő. - Odin pontosan tudja kire számíthat, ha eljön a Ragnarök, és téged is szeretne az asztalánál látni. Bízz bennem, idővel nagyszerű harcos válik belőled.

- Kivel beszélsz? - hallotta a hálóból a barátnője álmos hangját.

- Sajnos az időm elfogyott - folytatta zavartalanul a valkűr. - Holnap éjjel már egy másik harcost kell lakomára hívnom.

- Édesem... - a lány az ajtóban állt. Sápadtan bámulta a valkűrt.

- Te... te látod őt? - kérdezte döbbenten a férfi. A lány nem mozdult, nem válaszolt.

A valkűr ellépett az ablaktól, vértje halkan megcsikordult. A férfi mellé állt.

- Ideje elbúcsúznod. - mondta.

A férfit hűvös nyugalom szállta meg. Tudta, játszhatná tovább a játékot, de gyávaság lenne a részéről. Egykori barátnőjéhez lépett és átölelte. A lány egyre kevésbé tűnt élőnek. Áttetszőnek volt, arca hullámzott mintha vízen keresztül nézné. Ugyanez igaz volt az egész szobára, vette észre hirtelen.

- Mennem kell - mondta, és utoljára megcsókolta a lányt.

A valkűrhöz fordult, majd vett egy mély lélegzetet. Tüdejébe hideg tengervíz áramlott, érezte utolsó szívdobbanását, amint a fülében dörömböl, aztán teste a tenger feneketlen mélyére süllyedt.

- Ne aggódj! - szólt hátra a valkűr, ahogy lova nyergében az ég felé nyargaltak. - Este már Odin asztalánál vacsorázol.