2010. február 21., vasárnap

Mrs Quislong új receptje

Mrs Quislong nem szeretett mágiát alkalmazni a teafőzéshez. Általában megtöltötte a teafőzőt vízzel, belehelyezte a tealeveleket, végül beleszórt a vízbe egy csipetnyi őrölt mandragóragyökeret és amíg a teára várt próbát tett a tarot kártyáival. Ezen a kedd délutánon azonban sietnie kellett, hiszen az imp általában 5 órakor manifesztálódott a konyhában, és legutóbb démonűzés közben leverte a forró vízzel teli kancsót, kis híján leforrázva magát. Most hát csupán belepakolta a hozzávalókat a kancsóba majd a fiókból elővette a főzőpálcáját és a megfelelő varázsigéket mormolva hétszer kört rajzolt a kancsó felett. A víz azonnal zubogni kezdett. Pár másodperc múlva a kész teát biztonságba helyezve várta, hogy elűzze a menetrendszerűen érkező pokolfajzatot.
Kezében egy hétköznapinak látszó flakont tartott, a flakonba azonban Szent Ágota démonűző elixírjét töltötte, amit két nappal korábban, telihold idején főzött. Eleinte a nyakában lógó feszületet használta de az abból kisugárzó energiára kicsit allergiás volt, ráadásul, a dezintegrálódó imp undorító kénkőszagot hagyott maga után, Szent Ágota elixírjébe azonban rakott némi reszelt citromhejat is, így bízott benne, hogy az űzés után kellemes illat marad a konyhában. Férjét figyelte a konyhaablakon keresztül, aki a kertben tett-vett. Mr Quislong roppant büszke volt az aprócska kertre, amelyben valósággal burjánzottak a szebbnél szebb virágok, igaz ez nem annyira Mr Quislong szakértelmének, inkább a házuk pincéjében felhalmozott varázstárgyak kisugárzásának az eredménye volt.
Öt óra múlt. A démon késett.



- Késett! - kiáltotta Mr Quislong a szimpatikus lengyel fiatalembernek, aki ekkor lépett be a szomszédos ház kertkapuján.
- Hello Mr Quislong - nevetett a férfi. - Bent tartottak az irodában. Túlóra.
- Ilyen gyönyörű időben egy irodában szenvedni... borzalmas lehet - csóválta a fejét Mr Quislong.
- Ön mit dolgozott, mielőtt nyugdíjba vonult? - kérdezte a lengyel.
- Én... - kezdte Mr Quislong majd elakadt a szava. Nem számított a kérdésre és mégsem mondhatta a gyanútlan férfinak, hogy ő a fehér mágia hetedik szintű lovagja. - Irodában én is - bökte ki végül.
- Volt egy gyönyörű lengyel kolléganőm - hazudta, hogy örömet szerezzen a szimpatikus lengyel fiatalembernek. - Majdnem olyan szép mint a felesége - kacsintott.
- Mr Quislong, tudja, hogy mi, a feleségem meg én, nem lengyelek vagyunk...
- Valóban? - lepődött meg Mr Quislong. - Ne haragudjon, tudja olyan sok lengyel érkezett a városba az utóbbi időben.
- Semmi baj - nevetett a fiatalember. - Mi magyarok vagyunk.




- Magyarok? - kapott a szívéhez Mrs Quislong miután pár perccel később férje elmesélte beszélgetését a szimpatikus lengy... .magyar fiatalemberrel. - A mi szomszédunkban?
- Sajnálom - sóhajtott - Mr Quislong. Attól tartok meg kel ölnünk őket.
Csöndben néztek egymásra a citromillatú konyhában. Mrs Quislong varázsfőzete remekül működött, amikor a démon előbukkant a semmiből, közvetlen azután, hogy a magyar fiatalember belépett a szomszéd ház ajtaján.

- Igazi fanatikus lehet - mondta Mr Quislong - Alighogy hazaér első dolga a démonidézés. Megyek Excaliburért.

Az Excalibur az idős házaspár mágikusan őrzött pincéjében hevert egy mágikusan lezárt ládában, mágikus védőtakaró alatt. Ami azt illeti egy öreg petróleumlámpán, és egy Conan, a barbár filmplakáton kívül minden mágikus volt abban a helyiségben. Itt tárolták Quislongék az összegyűjtött relikviáikat.

- Herbert - szólalt meg Mrs Quislong - kétségeim vannak….

Nem emlékszel mi történt Atlantisszal? - kérdezte Mr Quislong. - Ott is azzal kezdődött minden, hogy egy magyar úgy döntött remek ötlet démonokat idézni, hogy elvégezzék a fizikai munkát. Pár évszázad múlva elsüllyedt az egész kontinens és most nyomásálló varázsvértekben tudjuk csak meglátogatni a húgodékat.

- Neked teljesen mindegy mit kell viselnünk, a te bajod általában az, hogy egyáltalán meg kell látogatnunk őket - vágott vissza Mr Quislong.

Húga mindig kényes téma volt a családban, hiszen nem tiszta vérű emberhez ment feleségül. Férje ereiben apai ágon némi sellővér is csörgedezett.

- Mégsem mészárolhatjuk le a magyar szomszédokat - jelentett ki Mrs Quislong. - Mi a jók vagyunk. Egyébként talán mar fel sem bírod emelni azt kardot.

- A neve Excalibur! - Mr Quislong nem szerette ha a felesége ilyen lekicsinylően beszélt a kardról, amelyet Arthur halála után Mr Quislong ősei őriztek, és amelyet Mr Quislong mindig megemlített mikor mágikus társaságba keveredett. Egyszer, egy kocsmai sorozes alkalmaval a White Hartban kissé részegen kikottyantotta a titkot Mr Frogtoenak, és Furcsa Philnek, de szerencsére, azok azt hitték csak viccel, így nem kellett megölnie őket.

- Herbert, találnunk kell egy olyan megoldást ami nem jár gyilkossággal. - Férje arcára pillantva ingerülten legyintett. - Jövő szerdán őstermelői piac lesz, elmegyek a St Nicholas marketre és beszélek Gyulával.

- Mit csinálunk addig a démonnal?

- Úgy érted mit csinálok én a démonnal? - kérdezte csípősen Mrs Quislong. - Ha az eddig eltelt egy hónapban sikerült minden egyes nap visszazavarnom akkor a fennmaradó egy hét sem okozhat problémát. Téged meg nem nagyon érdekelt az egész probléma egész addig míg fel nem csillant a lehetősége egy kis öldöklésnek.

Mr Quislong arcán a bűnbánét árnyéka szaladt át. Nem volt ő vérengző sorozatgyilkos de pontosan tudta ahogy a felesége is), hogy egy démonidéző ellen nincs más orvosság csak a rituális felnégyelés, es a darabok tengerbe vetése.

- Ne haragudj - motyogta Mr Quislong - Várok egy hetet.
- Köszönöm. Attól tartok a tea kihűlt. De mielőtt újat főzök rendbe kell tenni a konyhát.
- Én mosogatok - vállalkozott a férje. Majd egy pillanatnyi tétovázás után folytatta - Szóval a piacra mész?
- Ezt mondtam, nem igaz? - válaszolt Mrs Quislong és sejtette hova akar kilyukadni a férje.
- Ha esetleg összefutnál Lokival...
- Őszintén remélem, hogy nem.
- De ha mégis... Vennél tőle egy flaska mézsört?
- Herbert, őszintén szólva nem vagyok biztos benne, hogy a norvég mitológia egyik istensége a piacon áll egy pult mögött és sört árul vén boszorkányoknak.




- Hello Mrs Quislong - kiáltotta ragyogó mosollyal Loki - Már azt hittem soha sem téved errefelé!

Lokinak szinte csak a feje búbja látszott ki a pult mogul, amelyet elborítottak a norvég természetes varázsalapanyagok.

- Hello Loki - mosolygott zavartan Mrs Quislong - Olyan rég jártam erre, hogy azt hittem könnyebb lesz eltévednem, de túlságosan jól emlékeztem a járásra. Nagyon szerencsétlenül néztem ki igaz?

- A legkevésbé sem asszonyom - vágta rá Loki - így legalább több időm volt gyönyörködni az ön szépségében.

Mrs Quislong érezte, hogy enyhe pír szökik az arcába. Bosszúsan elmotyogott egy apró varázsigét, ajkai szinte nem is mozogtak, de hormonháztartása reagált a mágiára. Szíve megnyugodott, testhőmérséklete lecsökkent a normálisra, egy-egy aprócska könnycsepp bújt elő szemei sarkából, épp csak akkorák, hogy benedvesítsék azokat. Ettől szemei csillogóbbakká váltak, bőrének pórusai néhány molekula feromont izzadtak ki magukból.

Összességében, a szürke angol öregasszony helyett inkább tűnt délnyugat Anglia legügyesebb boszorkányának.

Kicsit előrehajolt a pult fölött, hogy jobban lássa Lokit. A mozdulattól persze dús keblei még jobban nekifeszültek kardigánjának.

Azon tűnődöm... - mondta.

Pár perccel később egy nagyon felajzott, becsapott, mégis furcsán elégedett Lokit hagyott maga mögött. Kis gurulós batyujában pedig ott lapult egy kis tégely őrölt sárkánypikkelypor, egy zacskó valkűrhumusz, és egy flaska mézsör a Valhallából. Mrs Quislong, büszkén, egyenes háttal sétált a sorok között. Bár mágiája hatása már elmúlt, mégis gyönyörű volt és csábító mint bármelyik nő, akinek sikerül elcsavarnia egy férfi fejet, márpedig ő észak egyik legnagyobb bajkeverőjét vezette az orránál fogva.

Vére pezsgett, mint ifjúkorában, mikor háztetőkre szökött, hogy macskákkal beszélgessen, amikor aranyeret bűvölt Mr Percelre, az angoltanárára.

Mikor Szent Iván éjjelen meztelenül fürdött az Avon jéghideg vizében, és egy fiatalember tágra nyílt szemekkel leste őt. Aztán Mrs Quislong felegyenesedett, fehér bőre fürdött a holdfényben a hidegtől libabőrös volt, és az ifjú mintha transzban lenne, ruhástól belelépett a folyóba.

130 éve már, hogy boldogságban él azzal a fiatalemberrel.

Szeme sarkából látta az elismerő pillantásokat hét dimenzió különféle lényeitől, de nem foglalkozott velük. Arra koncentrált inkább, hogy nehogy újra kiismerje magát a piac forgatagában. A St Nicholas Market ezen szintje zavarba ejtően összevissza volt, egyes pultok átlógtak más dimenziókba, hosszú, kacskaringós lépcsők vezettek le a felsőbb szintekre. Egy rutinos piacra járó persze viszonylag hamar kiismerhette volna a rendszert, de abban a pillanatban a piac hétköznapi materiális síkján találta volna magát.

A piac mágikus részére ugyanis csak véletlenül juthatott el az ember, ha eltévedt a forgatagban, éppen ezért nehezére Mrs Quislongnak először belépni a mágikus szintre. Túl jól ismerte a helyet és képtelen volt eltévedni. Háromszor kerülte meg az ásványárus pultját, és ötször haladt el a pólóárus előtt mikor megpillantotta a plakátot.

"A misztikus kelet leghatalmasabb varázslója!", hirdettek az öles betűk, és egy fekete férfi szigorú arca tekintett rá a papírról. "Valódi mágia! A legnagyobb esemény Angliában Grendel legyőzése óta!" Majd kisebb betűkkel a lap alján: "Jegyek 10 font, büfével 15 font." A férfi tekintete úgy elbűvölte Mrs Quislongot, hogy hirtelen azt sem tudta hol van és máris a varázspiacon találta magát.

Néha megpillantott egy-egy tágra nyílt szemű kisgyereket, aki szinten eltévedt a piac forgatagába, és egy pillantást vethetett a rejtett csodákra, de rögtön utána nyúlt a semmiből anyukája keze és visszahúzta a biztonságos hétköznapi világba.

Látott néha férfiakat, akik valószínűleg feleségüktől, barátnőjüktől szakadtak el, és most bambán nézegették a pultokat fel sem fogva, hogy csodák köze keveredtek. Néha felcsillant a szemük egy-egy szépen megmunkált varázskard, vagy egy ketrecbe zárt fenevad láttán, de számukra ez a piac is olyan volt mint bármelyik másik: zavaros, kiismerhetetlen. Kisvártatva eltűntek megtalálva a visszautat a valóságba.

Eltévedt nőket egyáltalán nem látott Mrs Quislong.

Végül megérkezett Gyula pultjához. Az öreg magyar sárkány varázsingeket árult, amelyek cifra hímzése megvédte viselőjét számos földi bajtól, és bizonyos varázslatoktól egyaránt. A pult széléről ostorok lógtak le amelyek varázstöltete kiválóan működött vérunikornisok ellen. Sajnos az utolsó vérunikornis 400 evvel korábban pusztult el, de Gyula azért nem adta fel a reményt, hogy megszabadul az ostoroktól.

- Jó napot Gyula - köszönt Mrs Quislong.
- Jó napot - kiáltott boldogan Gyula. - Mrs Quislong, micsoda öröm újra látni önt.
- Hát emlékszik meg rám?
- Hogyan felejthetném el önt - mondta Gyula, kezével tett egy tétova mozdulatot a feje felé de félúton megtorpant.

- Gyönyörű mint mindig - mondta egy rövid szünet után.

Gyula az ötvenes években, a forradalom bukása után menekült Magyarországról Angliába és hamarosan Bristolban kötött ki. Akkoriban még három feje volt, így óvatosnak kellett lennie az emberek között de szerencsére hamar összetalálkozott Mr Quislonggal, aki segített neki munkát találni a dokkoknál Avonmouthban. Három fejével Gyula kiváló darukezelőnek bizonyult, és hamar megkedveltek a kollégai, köztük Mr Quislong is. Gyula gyakran vendégeskedett a Quislong házban és természetesen hamar szerelembe esett Mrs Quislonggal.

Az ősi szokásjog szerint párbajra hívta ki Mr Quislongot és egy borongós márciusi hajnalon Ashton Court egy eldugott szegletében megküzdöttek egymással. A párbaj eredményeként Mrs Quislong Mr Quislonggal maradhatott, Gyula azonban megvált baloldali fejétől.

Otthagyta a munkáját, felvette a kapcsolatot otthon maradt rokonaival, rendelt egy kisebb adag varázsing csomagot, amihez jutányos áron megkapta az ostorokat is, és felcsapott piacozónak. Azóta nem látogatta meg Quislongékat.

Mrs Quislong egy pillanatra eltűnődött, hogy mágia segítségével újra gyönyörűbbé varázsolja magát, de aztán úgy döntött, hogy túl becstelen lenne a nemes, és büszke Gyulát ilyen alantas eszközökkel befolyásolni. Persze ha nem hajlandó segíteni az mindjárt más helyzetet teremt.

- Az ingei nagyon szépek. - mondta.
- Igen, igen - vágta rá Gyula, megkönnyebbülésen, hogy az üzletről beszélnek. - Mindegyik kézzel hímzett, magyar boszorkányok által. Ezek nem keleti bóvlik, mint azok ott - intett jobb oldali, kissé mar kopaszodó fejével egy nem túl távoli pult fele.

Mrs Quislong próbált pontosan arra fordulni amerre Gyula bólintott, de ez elég nehéz volt, tekintve, hogy gyarló emberi szemei nehezen fókuszáltak Gyula interdimenzionális fejeire amelyek hol előbukkantak hol eltűntek néha meg helyet is cseréltek. Mrs Quislong sokkal jobban szerette mikor Gyula ember alakot vett fel, olyankor csak egyetlen, igaz nem túl szép fejet kellett figyelnie. Magában elismeréssel kellett adóznia Mr Quislong harci képességeinek amiért le tudta csapni Gyula egyik fejét.

- A varázsrúnákat mi igazi szűzleányok hajából hímezzük - morogta Gyula. - Ezek a Tájföldi utánzatok meg gyakran újraplasztikázott szűzhártyájú leányok hajat használják. Két hónap alatt felfeslik a hímzés, hallottam olyat, hogy egy szerencsétlen békává vált a kontrollálatlan mágiakisüléstől.
- Roppant kellemetlen... - szörnyülködött Mrs Quislong de igazi boszorkányként magában jót mulatott, amin t elképzelte az illetőt, egy kupac hófehér, hímzett ruha alatt brekegni.
- Nem mintha annyira sajnálnám a fickót - fejezte be mondókáját Gyula, és nagyot hahotázott - Képzelje el, ahogy ott brekeg, döbbenten kidülledő békaszemekkel!

Ekkor már Mrs Quislong is hangosan nevetett. Ezt szerette a sárkányokban, pontosan olyan gonosz humorérzékük volt mint egy tapasztalt vén boszorkánynak.

- Azt hiszem Mrs Quislong, ön nem az ingeim miatt látogatott meg - mondta végül Gyula, miután kinevettek magukat. Arca ismét komoly volt.
- Nem... - vett mély lélegzetet Mrs Quislong. - Azt hiszem magyar démonidézők költöztek a szomszédba.




- Nem hiszem, hogy magyar démonidézők költöztek a szomszédba. - mondta aznap este Mrs Quislong a férjének.
- Ezzel, most mit kezdjek? - kérdezte Mr Quislong kezében tanácstalanul forgatva egy hamisítatlan magyar ostort.
- Majd leviszed a pincébe a többi köze, Excaliburrel együtt.

Arthur király legendás kardja ott hevert a konyhaasztalra terített újságpapírokon. A feldúlt konyha láttán Mrs Quislong először nagyméretű démontámadásra gyanakodott, de aztán Mr Quislong megnyugtatta, hogy csak Excaliburt tisztogatta és élezte felkészülve a... nos a környék nyugalmának visszaállítására.

Mr Quislong persze megígérte, hogy eltakarít maga után, amire felesége csak lemondóan sóhajtott. Mrs Quislong feltett főni egy teát, bement a nappaliba és leült az asztalhoz a kiterített tarot kártyák elé.

Sosem volt különösebb tehetsége a jósláshoz.

- Hogy van Gyula? - kérdezte Mr Quislong, mikor leült vele szemben az asztalhoz.
- Jól. Az egyik feje hasogat ha front van, de egyébként remekül néz ki.
- Hány éves is? - kérdezte Mr Quislong.
- Nem tudom... Ezerötszáz körül?
- Hmmm... - mondta Mr Quislong.
- Az ostort ajándékba adta.
- Valóban? - élénkült fel Mr Quislong.
- Herbert - sóhajtott fel Mrs Quislong. - Gyula még mindig azt hiszi, hogy gyűlölöd és megveted azért, mert szemet mert vetni rám. - Mr Quislong nyitotta a szájat, hogy válaszoljon, de Mrs Quislong felemelte mutatóujját, és a tekintete hatásosabb volt ezer némaság varázslatnál. - Te pédig nem mersz találkozni vele mert szégyenled magad amiért abban az ostoba párbajban levágtad az egyik fejet.
- Az ő ötlete volt! - kiáltotta Mr Quislong kétségbeesetten.
- Párbaj első vérig, Herbert! Te pedig...
- Levágtam az egyik fejet! Igen Margaret. Hibáztam, túlreagáltam a dolgot! Sajnálom, de ha őt nem zavarja akkor miért kell azt állandóan a fejemre olvasni?
- Talán nem nekem kellene ezt elmondanod hanem neki!

Csönd telepedett a szobára. A konyhában sípolni kezdett a teafőző és Mrs Quislong kirohant, hogy levegye a tűzhelyről. Elővett két poharat, teletöltötte őket a gőzölgő itallal. Adott hozzájuk egy kis mézet, és citromlevet, ahogy a kontinensen szokás. Egy tálcára tette őket és visszatért a nappaliba. Egy poharat a szótlanul gubbasztó Mr Quislong elé tett majd visszaült az asztalhoz. Vetett egy pillantást a tarot-ra.

“Egy régi barát bukkanhatnak fel, amely konfliktust okozhat magánéletében. Egy sárkány segíthet megoldani napok óta húzódó problémait. Eurolottó nyerőszámok: .6, 69 vagy 96, 55, ..", sugallták a lapok.

- Meséltem Gyulának a démonról, amely meg szokott jelenni. - mondta Mrs Quislong lágy hangon. - Gyula szerint a démon neve ez.
Mrs Quislong egy papírdarabot húzott elő kardigánja zsebéből és a férjenek nyújtotta. Mr Quislong a papírra pillantott de nem olvasta fel hangosan. Bár semmilyen gyakorlata nem volt a démonidézésben mégsem akarta megkockáztatni, hogy csupán a démon nevének kimondásával megidézze azt.

- Elég gonosznak tűnik. - jegyezte meg.
- Pedig meglehetősen ártalmatlan - mosolyodott el a felesége. - Ez az a kis vörös, hegyes szarvú lángoló péniszű imp, amelyik mindig materializálódik, mikor a szomszéd hazaér munkából.
- Hmmm - mondta Mr Quislong és azon tűnődött vajon Mrs Quislong szeme valóban pajkosan villant-e a lángoló pénisz említésénél.
- Alatta pedig egy másiknak a neve - folytatta Mrs Quislong, a papírra mutatva. - Ő csupán egyszer jelent meg ,aznap, amikor szomszédban a feleség születésnapja volt.
- Csak nem egy démon születésnapi ajándéknak? - Kérdezte Mr Quislong.
- Megkérdeztem Gyulát jelentenek-e ezek a nevek bármit is magyarul. - mondta a felesége.

Férje lassan felemelte a tekintetét a papirosról és döbbenten Mrs Quislongra nézett. Hirtelen mindent megértett.

- Igen - bólintott lassan Mrs Quislong. - A második démonnév annyit tesz "Boldog születésnapot". A mi kedves magyar szomszédunk csak felköszöntötte a feleségét és hopp, hála a házunkban felhalmozott ereklyék mágikus aurájának egy démon manifesztálódott a konyhában. Ami pedig az impet illeti, a neve magyarul "Mi újság". Nem véletlenül jelenik meg mindig öt óra után, mikor a férj hazaér.

- Ó - mondta Mr Quislong és a felesége mintha csalódottságot hallott volna a hangjában.
- Sajnálom - mondta Mrs Quislong és az asztal fölött férje fele nyújtotta a kezet, aki megszorította azt. - Attól tartok a szomszédaink a legkevésbé sem gonoszak.
- De... - szólalt meg Mr Quislong. - Ez így akkor sem megoldás. Amíg itt laknak a démonok jönni fognak. Arról pedig szó sem lehet, hogy megváljunk a varázstárgyainktól! Akkor inkább... - tekintette önkéntelenül a konyha fele tévedt.
- Inkább lemészárolod őket Excaliburral? - kérdezte szelíden a felesége. - Vajon Arthur mit szólna hozza.
- Ijesszük el őket - mondta Mr Quislong. - Te boszorkány vagy, olvass valami enyhe rontást rajuk. Csalj denevéreket az ablakuk alá. Nyervogjanak macskák a tetőjükön. Én meg késő éjjel hangosan nézem a televíziót.
- Nem csinálunk semmit Herbert.

Mr Quislong meglepetéstől némán nézett a feleségére.

- Tudod - kezdte Mrs Quislong, és zavartan fészkelődni kezdett a széken. - Én tulajdonképpen elveztem démonűzést. Nem mondom, elegge meglepődtem az első alkalommal, és eleinte elég nagy felfordulással járt, de... Én boszorkány vagyok. Meghozza egy nagyon tehetséges boszorkány. Mégis, mikor visszagondolok az elmúlt évekre... Évtizedekre. A legkomolyabb dolog, amit főzni szoktam az a birsalmasajt, amit annyira szeretsz. Az utóbbi néhány hétben viszont kitaláltam, és tökéletesítettem egy olyan démonűző vizet, amely nem csak visszazavarja őket a pokoli síkra, de antibakteriális és órákra kellemes illatot varázsol a konyhába. Arra születtem, és arra nevelt a boszorkány keresztanyám, hogy egy üst fölött görnyedve munkálkodjak az emberek javára, és hála a magyar szomszédoknak, most pontosan ezt teszem. Én boldog vagyok így Herbert.

- Azt mondod, hogy nem kel sem megölnünk sem elüldöznünk a szomszédokat? - kérdezte Mr Quislong.
- Pontosan.
- Nem kell megválnunk a varázstárgyainktól?
- Épp ellenkezőleg! Meg többre van szükségünk a kísérleteimhez.
- Főzöl nekem jövő héten birsalmasajtot?- mosolyodott el Mr Quislong, és Mrs Qiuslong boszorkányhoz egyáltalán nem méltó vidám hangon felnevetett.

2009. december 25., péntek

Hogyan lett Mikulás Borisz, a szörny?

A nedves, hideg folyosón, a falakba illesztett tartókon lobogó fáklyák fénye ellenére félhomály uralkodott. A táncoló lángok a folyosón haladó alak torz árnyékát vetették a falakra. Ám a lény - ha lehetséges - még önmaga árnyékánál is groteszkebb volt.

Fejét leszegte, hogy elférjen a szűk járatban, széles vállai végigsúrolták a falakat, letisztítva róluk a mohát és a pókhálókat. Egyik lába hosszabb volt a másiknál. Mikor elhaladt egy-egy fáklya alatt, láthatóvá vált borzalmas arca, amelyet mintha más emberek darabjaiból varrt volna össze durva öltésekkel egy őrült tudós. Bal szeme kék volt, finom vonású, vékony, női szemöldökkel, a másik barna, táskás és ráncos. Arca egyik felén nőtt csak szőr, szája két oldalt varrásban folytatódott, amely az állát rögzítette a feje többi részéhez. Ki tudja milyen torz, szörnyűségeket rejthettek a rongyok melyek a testét fedték.

A szörnyeteg szuszogásán kívül csak a víz csepegése és a folyosó két oldalán sorakozó ajtók mögötti rabok nyöszörgése hallatszott. A lény meg-megállt az ajtóknál, benézett mintha keresne valakit, aztán tovább vonszolta magát.

- Hé! - Kiáltott valaki mögötte.

A szörny lassan, nehézkesen megfordult. Az őr, aki utána kiáltott, bár még messze állt tőle ijedten lépett hátra egy lépést.

- A Mikulást keresem! - bömbölte a szörnyeteg. - Borisz vagyok, és a meghallgatásra jöttem.
- Ó - sóhajtott fel megkönnyebbülten az őr. - Akkor alaposan eltévedt, ez itt a horrorszint. A Mikulás tizenhét szinttel feljebb van. Menjen lifttel, az a leggyorsabb.
- Azt merre találom - hörögte a szörny miközben a nyála a mellére csorgott.
- Menjen tovább a folyosón, másfelé nem is tudna - viccelődött az őr. - Aztán az első kereszteződésnél forduljon balra, utána jobbra, majd kétszer balra és már ott is van.

Borisz nem mozdult. Tett egy bizonytalan félfordulatot aztán hol az üres folyosót, hol az őrt nézte.

- Bal? Jobb? - kérdezte.
- No mi van? Talán nem tudja melyik a bal keze? - gúnyolódott az őr majd gyorsan tett még egy lépést hátrafelé.

A szörny azonban nem sértődött meg, aznap már megevett két őrt, akik nem akartak neki segíteni. Felemelte inkább egyik kezét, amely könyék fölött izmos, szőrös férfikéz volt alatta pedig egy kisgyerek sápadt, vékony karja.

- Úgy bizony - mondta az őr. - Az lesz a bal.

Borisz ekkor felelmelte a másik karját, amely teljes egészében egy idősebb hölgy karja lehetett korábban.

- Az pedig... - kezdte az őr aztán döbbenten elhallgatott. - Az pedig... szintén bal.

Borisz szótlanul bámulta az őrt, kiélvezve apró győzelme minden örömét. Majdnem ugyanolyan jó volt, mint forró agyat szürcsölni egy frisset letépett fejből.

- Lássuk csak - töprengett az őr, majd a homlokára csapott. - Megvan! Első kereszteződésnél forduljon a féregrágta, szőrös füle irányába, aztán a kilyukasztott, fülbevalós füle felé, majd kétszer a szőrös megint.

Hálája jeléül Borisz elmosolyodot megmutatva mindenféle méretű és árnyalatú fogait.

- Köszönöm - hörögte. Bizonytalanul megfordult, és tovább voszolta magát a folyosón. Mögötte az őr a fejét csóválva indult vissza kijelölt útvonalán.
- Szőrös fülcimpa - mormogta magában Borisz, mikor elért az első kereszteződéshez, és a biztonság kedvéért megmarkolta a megfelelő testrészét. Így tett a többi elágazásnál is, és hamarosan a lift előtt állt. Megnyomta a hívás gombot és várt. Legyek repkedtek a feje körül. Nyála csorgott. Szellentett. Várt.
- HOHOHO! - próbálkozott egy igazi Mikulásos kiáltással. Valahol a távolban, denevérek riadtak fel álmukból, és visítottak páni félelmükben. "Még nem az igazi", gondolta Borisz.

Várt tovább. Mesetorony horrorszintjére még a lift is félve merészkedett le, de végül megérkezett és Borisz bepréselte behemót testét az apró fülkébe. Megnyomta a megfelelő gombot, majd kirángatta beszorult ujját a a gomb helyén keletkezett lyukból. A lift lassan, nyikorogva elindult felfelé, és a fülkében felhangzottak a "My heart will go on" első taktusai.

Borisz vetett egy pillantást a fülke egyik sarkában kuporgó impre, aki a zenegép karját tekerte. Az imp azonnal mozdulatlanná merevedett és a továbbiakban a liftben csak a nyikorgás hallatszott.

Mikor felértek a megfelelő szintre Borisz kikászálódott a fülkéből. Nehezen de sikerült, majd mikor elindult a zöld szőnyeggel és jégvirágokkal díszitett folyosón emlékeztette magát, hogy legközelebb meg fogja várni, míg kinyilik az ajtó.

Hamarosan egy recepciós pulthoz ért, amely mögött egy nagyon vékony hölgy ült. A pult előtti kis hallban, a fal melletti székeken mindenféle mesefigura üldögélt. Törpök, tündérek, szűzek és boszorkányok. Egy-két B-kategóriás lovag, egy háromfejű sárkány elegáns öltönyben. Borisz néhányukat látta korábban, akadt olyan, akit már meg is kóstolt.

- A meghallgatásra jöttem! - lépett egyből a pulthoz. A nagyon vékony hölgy vetett Boriszra egy futó, megvető pillantást.
- Tépjen egy sorszámot - mondta és a falon elhelyezett doboz felé intett. Borisz a dobozhoz vánszorogott, és tépett egyet. A sorszámmal, a dobozzal, a doboz csavarozásával, és a fal egy kisebb darabjával a kezében visszament a pulthoz.

A recepciós, nagyon vékony hölgy újabb megsemmisítően lenéző pillantással fogadta. Borisznak határozottan tetszett a hölgy. Ő volt az első, aki nem félt tőle, és nem rohant sikítozva az erdőbe, ráadásul szinte már betegesen vékony volt. Borisz ha éhes volt, volt szívesebben fogyasztott, jól megtermett, germán típusú lányokat, de a csontos, vékony hölgyek remek száraz desszertek voltak. Szerette, ahogy ropognak a fogai közt.

- Jó éééég - sóhajtott a recepciós hölgy. - Talán jobb lesz ha soron kívül beengedem, mielőtt összedönti az egész tornyot itt nekem.

Megnyomott egy gombot a pulton, pár pillanat múlva egy hatalmas törpe jelent meg, aki egészen Borisz térdéig ért. Fekete selyemtunikát viselt, szolid sminket és varkocsba font fehér szakállat. Intett Borisznak hogy kövesse. Borisz a pultra rakta a sorszámos dobozt és utána indult.

- Rendben - mondta a törpe miután beléptek egy félhomályos helyiségbe. - Mindjárt szólitják. Azon a lépcsőn kell felmennie, egyenesen a színpadra vezet. Mutatkozon be, mondjon egy-két szót magáról de ne legyen terjengős. Sok sikert!

Ezzel a törpe eltűnt a sötétségben de előtte még Borisz kezébe nyomott egy Mikulássapkát. Borsiz tétován forgatta ügyetlen kezeiben a sapkát, aztán a fejére húzta. Kicsi volt.

Ekkor meghallotta, hogy valaki azt kiáltja: "Következő", felment hát a lépcsőn. Felérve teljesen elvakította fény, a színpad deszkái fájdalmasan nyögtek a súlya alatt. Tett még egy-két lépést előre, aztán várt, hogy szemei hozzászokjanak a fényhez.

- Hello! - mondta valaki, és Borisz lassan ki tudta venni a nézőtéren ülő figurákat. Négyen voltak.
- Helló - mondta Borisz. - Borisz vagyok, a szörny.

Azon gondolkozott mit kellene még mondania.

- Egy őrült tudós rakott össze halott emberek darabjaiból. Szeretem a nyers agyvelőt, a térdkalácsot, a hót és a gyerekeket... HOHOHO! - Tette hozzá a biztonság kedvéért.
- Borisz - szólalt meg egy kellemetlen női hang. - Mi olyan embereket...valamint más létformákat keresünk, aki helyettesíthetik a Mikulást nagyobb bevásárlóközpontokban. Egy apró, műjégkunyhóban kell üldögélni egész nap, fogadni a gyerekeket és szülőket. Önnek a lehető leghitelesebb Mikulásélményt kell nyújtania. Úgy érzi képes erre?

Borisz hallgatott és tanácstalanul toporgott felemás lábain. A csönd kényelmetlenül hosszúra nyúlt.

- Kedves Borisz - szólalt most meg jobbszélen ülő figura. A legkellemesebb bariton hangja volt, amit Borisz valaha hallott, bár tény, hogy Borisz általában csak áldozatai gurulázó hörgését hallotta. Mindenesetre Borisz úgy gondolta, ez a hang gyönyörűen gurgulázna miközben tulajdonosa vére kiömlik a száján.
- Dolgozott már gyerekekkel? - kérdezte a hang.

Borisznak eszébe jutottak eddigi tapasztalatai.

- Nem - hazudta.
- Füxe kérlek - szólt újra a hang, és a színpad szélén megjelent egy szemmel láthatóan rettegő gnóm. - Borisz, bemtatom Füxét, aki az egyik segítőm a Déli sarkon. Ő fogja alakítani a rosszcsont gyereket, lássuk, hogyan bánsz vele Mikulásént!

Füxe remegő térdekkel sétált Borisz mellé, felnézett rá és a bokájába rúgott.

- Hol a Harry Potter Legokészletem? - kérdezte idegesítően sipító hangon. - Anyu azt mondta, hogy ha többé nem kötök dobozt a macska farkára, akkor megkapom. Nálad van? Add oda!
- Nálam nincs Lego... - mondta Borisz.
- Nem is te vagy az igazi Mikulás! - vágott a szavába a gnóm.- Csak egy részeges munkanélküli, akit a karácsonyi szezonban kiközvetített valami ügynögsssÉÉRGgHHHH - gurgulázta végül mikor a vér sugárban kispriccelt a torkán.

Csend lett. Borisz kihúzta a gnóm letépett karját áldozata torkából. A szájához emelte, de az utolsó pillanatban eszébe jutot, hogy talán ez nem méltó a Mikuláshoz, és rövid töprengés után a színpadra dobta. Kipillantott a nézőtérre, de továbbra is csak az emberek fekete sziluettjét látta.

- HOHOHO! - mondta.

A jobb szélen ülő testes alak felállt, kisétált a széksorok közül, majd a színpadra lépett. Magas, középkorú férfi volt, pocakján piros póló feszült amin Yoda mester arcképe mosolygott piros sapkában. Az férfiból mérhetetlen méltóság és kedvesség sugárzott, annyira nyilvánvalóan, és összetéveszthetetlenül Mikulás volt, hogy még Borisz is felimerte őt. Le sem merte venni róla a szemét.

- Jól vagy Füxe? - kérdezte a Mikulás. A kis gnóm Borisz lábánál szélvészgyorsan regenerálódott, szövetei szinte pezsegtek az újjáalakulásban.
- Ez a szörnyeteg letépte a karomat - sipította dühösen a gnóm. A Mikulás még mindig mosolyogva felemelte jobb kezét és csettintett egyet, mire a gnóm eltűnt.
- Visszaküldtem őt a Déli sarkra. - magyarázta a Mikulás Borisznak.
- Azt hittem te az Északi sarkon laksz - dörmögte Borisz.

A Mikulás tekintete egy pillanatra elkomorodott, majd tehetelenül megvonta vállát.

- Klímaváltozás. Az ajándékgyár alagsorában derékig állt a víz - mondta.
- Nem... - kezdte Borisz. - Nem sikerült túl jól a tesztem, igaz?

A Mikulás lassan megcsóválta a fejét.

- Megpróbálhatom újra? Igérem, nem tépem le megint a gnóm karját.
- Mára végeztünk, attól tartok - lépett a Mikulás mellé a kellemetlen női hang tulajdonosa, egy igen csinos hölgy, akinek dús vörös hajkoronájából két szarvacska meredt az ég felé, háta mögött pedig vékony, izmos farok tekergőzött.
- Majd hívjuk - tette hozzá.
- Miért szeretnél Mikulás lenni? - kérdezte váratlanul a Mikulás.

Borisz először csak zavartan pislogott. Nem mintha nem tudta volna a választ, ó dehogy. Egyszerűen csak félt. Félt bevallani az érzéseit, hiszen annyiszor próbálta már, mindhiába. Valahányszor megpróbált dalra fakadni, játszadozni kismacskákkal, vagy önfeledten rohangálni a virágba borult réteken mindig ott termett egy horroríró, vagy egy izgága filmrendező, és leteremtette, hogy ne lépjen ki a a figurából.

- Hiszem, hogy van bennem jó - mondta végül, mikor a Mikulás már fordult volna el. - Az összes híres gonosztevőről kiderült előbb vagy utóbb, hogy képesek jó dolgokra. Én többre vagyok képes annál, hogy embereket tépjek cafatokra. Nekem is van szívem!

Ahogy az utolsó mondatot kiáltotta felhajtotta zakója maradványait, és a Mikulás valamint a Krampuszhölgy a hézagos varrás rései közt megpillantotta Borisz szívét.

A Mikulás és a Krampusz egymásra néztek. A Mikulás ha lehet még szélesebben mosolygott mint az előbb, és a Krampuszhölgy szája széle is felfelé kanyarodott.

- Halálra fogja rémíszteni a gyerekeket - akadéskodott tessék-lássék a Krampuszhölgy.
- Ők még tőlem is megijednek néha - nevetett a Mikulás, aztán Boriszhoz fordult. - Úgy érzem, remek Mikulás leszel.

Ekkor csettintett egyet és Borisz egy pukkanás kíséretében eltűnt.

- Rengeteg munkánk lesz vele - sóhajtott a Krampuszhölgy, majd mindketten követték Boriszt a Déli sarkra.





Egy hónappal később egy kisváros apró bevásárlóközpontjába megérkezett a Mikulás. Elfoglalta helyét a trónján, amely egy pódiumon állt, egy elkerített terület közepén. Körülötte néhány műhóval borított műrénszarvas, és műfenyőfa álldogált. Kifejezetten nyomasztónak tűnt a helyszín, így Borisz - mert ő volt a Mikulás - egészen otthonosan érezte magát.

Az elmúlt heteket a Mikulás kastélyában töltötte, ahol a gnómok és a krampuszok megtanították a Mikulás lét minden fortélyát. Meglepően gyorsan tanult, és az utolsó héten már nem tépett le különféle testrészeket a gnómokról.

Borisz segítője Füxe volt, aki bár nem volt boldog a rá bízott feladattal, azért rázta-rázta csengettyűjét, és szorgalmasan kísérte a gyerekeket a Mikulás elé.

Azaz csak kísérte volna! A bevásárlóközpont dugig volt emberekkel, de azok ügyet sem vetettek Boriszra csak az üzletek kirakatait lesték. Ha valamelyik szülő véletlenül Boriszra pillantott hirtelen erősebben szorította gyereke kezét, és gyorsan odébb állt.

Teltek az órák és Borisznak még egyetlen vendége sem akadt. Ha egy-egy különösen szadista szülő mégis megpróbálta Boriszhoz lökdösni csemetéjét, az megpillantva Borisz felelmás szemeit, és ferde orrát azonnal hisztériásan sírni kezdett.

Borisz azon töprengett, hogy nagyobb, dúsabb műszakállra lesz szüksége.

- Talán megpróbálhatnál énekelni - javasolta Füxe a déli ebédszünet után.
- Csak még jobban megijeszteném őket - válaszolta Borisz lemondóan.
- Neeem, nagyon szép hangod van - erősködött Füxe. - Már nem hörögsz, meg gurgulázol.
- Füxe! - mondta nyomatékosan Borisz de a gnóm nem nyugodott.
- Kiskarácsony, nagykarácsony? - kérdezte, és lépett egy lépést hátra.
- FÜXE! - kiáltotta Borisz.

Hangja visszhangot vert. Szerte a bevásárlóközpontban az emberek megtorpantak, és döbbent tekintetek meredtek Boriszra. Mindenki elnémul, és a csöndben tisztán hallatszott, hogy: "Last Christmas I gave you my heart".

Erről Borisznak eszébe jutott a szíve, amely ki tudja kié volt korábban de most az ő mellkasában dobogott.

- HOHOHO! - kiáltott újra. Ezúttal úgy formálta a szavakat ahogy a Krampuszhölgy tanította, baritonja vidáman zengett.

Csönd volt.

Aztán egy kisfiú szaladt előre a tömegből, felrohant a három lépcsőfokon, amelyek Borisz trónjához vezettek.

- Mikulás! - kiáltotta.

A nyomában pedig jött a többi apróság, rángatták szüleik kezét, és most már azért sírtak ha le kellett szállni Borisz térdéről.

Borisz pedig nevetett és olyan óvatosan ölelgette őket, hogy még a válluk sem ficamodott ki.


---


( William Henry Pratt angol színész, a harmincas években Boris Karloff művésznéven vált világhírűvé. Leghíresebb szerepe Frankenstein szörnyetege, de rengeteg más horrorfilmben is alakított ijesztő, ellenszenves figurákat.
A negyvenes évektől rendszeresen fellépett jótékonysági rendezvényeken,, 1940-től minden karácsonykor ő volt a Mikulás egy Baltimore-i gyermekkórházban. A hatvanas években mesék és gyerektörténetek narrátora volt, Grammyt is nyert a Grinch lemezével.
Szörnyként jobbára csak hörgött.)

2009. június 15., hétfő

A tücsök meg a hangya 2.

La Fontaine:A tücsök meg a hangya

A tücsök dalolt egyre, bár
Ízzott a nyár,
Úgyhogy mikor jött a komor
Tél, része gond volt és nyomor:
Még egy picinke kisdarab
Legye, vagy férge sem maradt.
Hét ment is a hangyához át
Elpanaszolni nyomorát,
És kérte, adjon néki kölcsön
Zsákjába egy kis magot töltsön.
Új aratásig, legalább.
"Majd megadom, lesz erre gondom,
Nyáron, tücsök-szavamra mondom
A tőkét meg a kamatát."
Bosszantja a tücsök kalandja,
Nem is adott magot a hangya. -
De ezt kérdezte végre tőle:
"Mit tettél a meleg időbe?"
"Éjjel-nappal munkába voltam,
Fűnek-fának folyton daloltam." -
"Daloltál? rendbe van, komám,
Akkor ma táncolj, szaporán." -

Kosztolányi Dezső

---

Karácsony előtt egy héttel a szokásosnál is hidegebbre fordult az idő Hangyafalván. Az apró házak alig látszottak ki a vastag hó alól, a lakóknak minden reggel ki kellett ásni magukat ha a szabadba akartak menni. Nem nagyon akartak persze hiszen mindent elraktároztak már korábban de a gyerekeket nem lehetett bezárva tartani. Ők hógolyózni, szánkózni akartak.

Alaposan felöltözve, sálakba, sapkákba bújtatva kiszabadultak a szabadba és hamarosan felfedezték, hogy Hangyafalva határában befagyott a patak. Előkerültek hát a korcsolyák és a gyermekhangyák boldog kacajjal siklottak a napfénytől szikrázó jégen.

Nem messze tőlük, a híd alatt, Tücsök figyelte őket. Reszketett a hidegtől és a láztól, de a gyerekek nevetése egy kis melegséget csempészett átfagyott testébe. Aztán egy köhögésroham rázta meg testét, és fejére húzta szakadt takaróját.

Amikor újra felpillantott egy hangyafiú állt előtte. Bizonyára túl közel korcsolyázott és meghallotta Tücsök urat. Tücsök megpróbált egy mosolyt erőltetni dermedt ajkaira, de nem sikerülhetett túl jól, mert a fiú ijedten megfordult és elkorcsolyázott.

Sötétedni kezdett, fények gyúltak a hangyaházakban és a gyerekek hazatértek. A kéményekből tekergő füstöt gonosz, metsző szél szaggatta, a kavargó hótól semmit sem lehetett látni. Tücsök úr a híd alatt bizonyos volt benne, hogy aznap éjjel halálra fagy.

Ám reggel, a lustán az égre kapaszkodó Nap életben találta őt. Később pedig újra a jégre szabadultak a hangyagyerekek. Egyikük azonban kisvártatva kivált a kavargó sokaságból és a híd mellé siklott. A tegnapi fiú volt, arca továbbra is ijedtséget tükrözött. Tücsök urat nézte, aki rongyaiba bugyolálva reszketett. Már nem próbált mosolyogni.

A fiú egy gyors mozdulattal letett valamit a jégre aztán ismét magára hagyta Tücsköt. A jégen alig karnyújtásnyira Tücsöktől egy fél dióbél hevert.

A következő éjszaka is rettentő hideg volt, és Tücsök úr bizonyosan nem élte volna túl, de a dióbél épp adott annyi erőt, hogy átvészelje a sötét órákat. Nem sejtette, hogy aznap éjjel a hangyafiú komoly elhatározásra jutott.

Másnap a fiú újabb dióbéllel érkezett, ezúttal nem korcsolyázott el hanem megvárta míg Tücsök elfogyasztja az ajándékot, aztán elállt tervével. "Kedves Tücsök úr!", mondta vékony hangján "Borzasztó látni, hogy így szenved itt kint a hidegben. Jöjjön velem, megkérem atyámat, hogy engedje önt nálunk lakni míg enyhül a tél."

Tücsök úr azonban a fejét rázta. Elmesélte - akadozva, néha felköhögve - mi történt korábban közte és Hangya úr között. Majd megköszönte az ifjú Hangya segítségét, fejére húzta takaróját, és érezte, hogy könnyei égetik átfagyott arcát.

Másnap a hangyafiú nem egyedül érkezett. Mellette állt apja, Hangya úr is. Arca komor álarc volt de összetett szeme egyik szelvényében mintha szánalom csillant volna. Nem szólt semmit csupán kezét nyújtotta majd felsegítette Tücsök urat, átkarolta a legyengült, lesoványodott rovart és a falu felé támogatta.

"A gitárom...", suttogta Tücsök, és a híd alatt összegyült szemét kupac felé intett. Hangya úr már éppen valami indulatosat szólt volna, hogy Tücsöknek még most is azon az ostoba hangszeren jár az esze, de fia már pattant is. Fintorogva belekotort a koszos rongyok közé, majd a gitárral a kezében felállt.

Így mentek hát vissza a faluba, a meleg házikóba, ahol Hangyané már forró levessel várta szegény Tücsköt. A leves után fürdő következett, majd Hangya úr megmutatta Tücsöknek a szobáját, ami igazából csak egy apró kamra volt, ahol korábban a család cipőit tartották.

Hangyáéknak összesen tizenkét gyerekük volt, és fejenként három pár lábbal számolva, bizony kell egy külön kamra a cipőknek. A lábbelik most szerteszét álltak a ház minden sarkában, hogy szegény Tücsök beköltözhessen. A kamrába éppen befért egy ágy, a picike ablakon nem lehetett kilátni a jégvirágtól, de Tücsök szemében a híd után igazi lakosztálynak tűnt. Hangya úrhoz fordult és kinyújtotta jobb-első lábát. "Köszönöm", dadogta, "köszönöm".

Így költözött be Hangyáékhoz Tücsök úr.

A következő hetekben mindent megtett, hogy megszolgálja vendéglátói jóindulatát de kevés sikerrel. Segített Hangya úrnak fát vágni: nagy igyekezetében úgy a feje fölé lendítette a fejszét, hogy az átrepült a szomszéd Hangyáékhoz. Kipróbálta hát magát a konyhában: hát ahogy forgolódott a potrohával sikerült lesodornia a tűzről a kész levest. Hangyáné rögtön kizavarta a konyhából és kezdte elölröl az egészet.

Szegény tücsök bármibe kezdett csak baj lett belőle, ráadásul majd' minden nap keresztül esett valakinek a cipőjében. Végül Hangya kérésére a gyerekekkel kezdett foglalkozni. A hangyagyerekek pedig imádták Tücsköt. Együtt hógolyóztak, ő húzta a szánkójukat, megmutatta nekik hogyan kell hóhangyát építeni.

Karácsonykor ő is ott ült az ünnepi aszatalnák, jóizűen falatozott Hangyáné remek sült szarvasbogarából, és kapott az egérszem kocsonyából is.

Teltek a napok, a hetek. Hangyafalva csöndben várta a tavaszt. A tél újdonsága, a hó örömei megfakultak. A éjszakák csak nem akartak rövidülni, a hideg sem enyhült. Az unalom lassan elhomályosította néhány hangya elméjét.

Nem volt ez szokatlan. A hosszú téli hónapok bezártságát nehezen viselték a szorgos, fürge hangyák. Minden télen előfordult, hogy egy-egy hangya megőrült, és vagy megölte magát, vagy előbb kiirtotta a családját és csak azután végzett magával. Ezen a télen is előfordultak ilyen esetek. Maga Hangya úr érezte már korábbi teleken, hogy élete kilátástalan és monoton. MI értelme a gyüjtögetésnek, tette fel magának a kérdést sokszor. Mi értelme a tavaszra várni ha minden kezdődik elölről?

Ezt a telet azonban könnyebbnek érezte, Tücsök csetlés-boltlása bosszankodást és vidámságot kölcsönzött a szürke napoknak.

Végül elérkezett a tavasz. Az olvadó hó alól előbukkant a kopár föld, mely arra várt, hogy megműveljék, Hangyafalva lakói pedig elősereglettek házaikból, hátukon kapával, ásóval, és munkához láttak. Este, mikor fáradtan vonultak hazafelé zeneszó fogadta őket a falu határában. Mosollyal arcukon keresték Tücsök úr jellegzetes alakját de sehol sem látták őt. Hirtelen felkiáltott egyikük és reszkető lábbal mutatott az egyik kerítés tetejére. Hangya úr fia üldögélt ott, szinte ki sem látszott Tücsök úr gitárja mögül, de pengette a húrokat lelkesen.

Hangya úr dühtől tajtékozva rohant a fiához. "Azonnal hagyd abba, gonosz kölke!", kiáltotta, "Elment az eszed?! Micsoda szégyen, micsoda szégyen!", és már rángatta fia lábát, aki ijedtében abbahagyta a zenélést.

Az igazi fejmosás azonban otthon várt rá. Apja, a becsületes munkás, aki keserves hatlábi munkával kereste meg a család magját, mélységesen felháborodott, hogy fia ostoba muzsikálásra fecsérli idejét. Talán ő is a híd alatt akarja végezni, mint szerencsétlen Tücsök? "Tücsök!", csapott a homlokára Hangya úr, "ó, te alávaló galád. Hát ez a te műved! Merre vagy?'". Azzal indult, hogy felelőségre vonja a rovart.

Mikor felrántotta a kis kamra ajtaját, Tücsök úr izgő-mozgó potrohát pillantotta meg. Szegény Tücsök hallva Hangya úr kiáltozását menekülésre fogta a dolgot, fejét és torát már átpréselte az apró ablakon, de potroha bizony túl vastagnak bizonyult. Hangya úr szitkozódva püfölte Tücsök hátsó felét, Tücsök pedig kétségbeesetten kiáltozott segítségért.

A Hangya család alig tudta lefogni Hangya urat, de végül csak sikerült. Majd sikerült valahogyan Tücsköt is visszarángatni az ablakból. A hórihorgas rovar nagyon ijedtnek és bűntudatosnak tűnt.

Hangya úr ekkor már a konyhában ült teljesen magába roskadva. Fel sem nézett mikor feltűnt az ajtóban a fia is mögötte Tücsök.

"Apám", kezdte vékony, de határozott hangon a fia, "ne haragudj Tücsök úrra. Én könyörögtem neki, hogy tanítson meg játszani... Nézd a lábait!" intett Tücsök felé, aki zavartan emelte fel első pár lábát. "A téli éjszakák a híd alatt tönkretették az ízeit. Soha sem fog játszani többé."

"Nagyon helyes.", suttogta Hangya úr.

"Nem!", kiáltott a fia, "Borzasztó lenne, ha többet nem hallanánk a zenéjét. Emlékezz, hogy mosolyogtak ma este a hangyák mikor, meghallották a gitár hangját..."

"Meglátod fiam, a zene egyenes út a pokolba!"

"Vagy lépcső a mennyországba..." vágott vissza a fiú.

Szavai azonban nem hatották meg apját. Az idős hangya mélységesen csalódott fiában, és megparancsolta neni, hogy tüstént hagyja el a házat. Ő nem fog etetni egy léhűtöt, mondta. Fia érezte, hogy a könnyek csípik a szemét, teste remegett az indulattól, de látta, hogy nem tudja apját meggyőzni. Nem is akarta! Felkapta a gitárt, átölelte zokogó anyját, és már kinn is volt a házból. Leszegett fejjel vonult a már kihalt utcán, de érezte, hogy az ablakok mögül kiváncsi szemek lesik lépteit.

Tücsök úr eközben először meg sem mert mozdulni, majd óvatosan ő is a bejárati ajtó felé indult, de hasra esett egy fél pár bakancsban. Hangya úr felpillantott rá. "Hogy tehetted ezt?", kérdezte, "miféle lény vagy te?", majd válaszra sem várva lehajtotta fejét.

A lenyugvó Nap utolsó sugarát Tücsök úr és Hangyfi együtt nézte a híd alól.

Másnap a mezőn görnyedő, magvakat gyűjtő hangyák zeneszóra lettek figyelmesek. Hangyafi bukkant fel közöttük, büszkén sétált gitárján játszva, lelkesen tisztán énekelve. Micsoda felháborító pimaszság! Míg ők a teher alatt görnyednek, ez itt zenél! Egy tücsöktől még csak elnézték volna, hogy este elszórakoztatja őket, de ez...

Tüntetőleg nem vettek tudomást a suhancról, és folytatták a munkát, Hangya úr pedig igyekezett a lehető legtávolabb dolgozni a fiától. Ám a fiú csak zenélt tovább, s mikor a dolgozók hazamentek összegyüjtötte az elhullajtott magvakat, visszavitte a híd alá és megvacsoráztak belőle Tücsökkel.

A következő nap újra a földeken találta, megint énekelt és zenélt fáradhatatlanul. A többi hangya ezúttal sem vett róla tudomást. Szó nélkül dolgoztak tovább, csak néha szóltak rá egy-egy fiatalabb társukra amikor annak valamelyik lába megindult a zene ütemére..

Így ment ez napról napra, hétről hétre. Elérkezett a nyár, de hőség nem tántorította el a szorgos hangyákat, ahogy az ifjú zenészt sem. Hangyafalva pincéi pedig keztek megtelni az összegyűjtött élelemmel. Otthon a vacsora mellett pedig azon, töprengetek a hangyák, hogyan sikerült ilyen rövid idő alatt ilyen sok munkát elvégezni. Mikor némelyik fiatal bátorkodott a kellemse zenére utalni, az öregek lehurrogták őket és aludni mentek.

Napközben pedig folyt tovább a munka de ha egy-egy fiatal lába megrándult a zenére az öregek inkább félrenéztek. Este, mielőtt hazaindultak egy-egy hangya "ottfelejtett" néhány finomabb, érett magot.

Abban az évben szokatlanul hamar végeztek a gyűjtögetéssel, a pincék dugig voltak élelemmel még volt idejük kicsit csinosítgatni a portájukat is mielőtt beköszöntött a tél. Hangyafi és Tücsök úr a híd alól nézte a szél kavarta hópelyheket...

Az első igazán hidegebb estén egy magányos hangya bukkant fel a hídon, a zenészeket szólította. Hangya úr volt, Hangya úr szomszédja, akinek a fia sokat játszott hangyafival. Hallkan, szinte röstelkedve kérdezte a két muzsikust, vajon lenne-e kedvük játszani egy-két dalt az este. Cserébe kapnak finom vacsorát, és egy zugot a tűzhely mellett, ahol aludhatnak.

Mit is mondhattak volna erre a híd alatt reszkető rovarok? Boldogan elfogadták a meghívást, s aznap este zenétől és nevetéstől volt hangos a ház.

Másnap este egy másik hangya, név szerint Hangya úr, Hangya úr sógora jelent meg Hangya úrnál,hogy szeretne a zenészekkel beszélni. Zavartan dadogva azt tudakolta a muzsikusoktól, nem volna-e kedvük ezt az estét az ő házban tölteni és zenélni egy kicsit. Ha igent mondanak ételt, szállást természetesen kapnak. Hangyafi és Tücsök úr egymásra nézett, elmosolyodtak és igent mondtak.

Következő nap aztán elfogadták Hangya úr meghívását is, aki két háznyira lakott Hangya úrtól. Másnap este pedig Hangya úrnál zenéltek a Borsószem utca 6 szám alatt. Ezután következett Hangya úr, majd özvegy Hangyáné.

Minden estét más háznál töltöttek, örömmel zenéltek, bár Tücsök úr csak régi fazekakon dobolva tudta kísérni Hangyafit, de igen ügyesen csinálta. Mindíg kaptak enni bőségesen, hiszen a teli pincékben bőven akadt fölös eleség a vendégeknek. Furcsamód azon a télen egyetlen hangya sem ölte meg magát, és meg sem fordult ilyen sötét gondolat a fejükben. Mért is tették volna, az életük kellemesen telt, várták a tavaszt, a jó időt.

Többször megfordultak a falu minden házánál, kivéve egyet. Hangya úr, Hangyafi apja sosem hívta őket . Egy sötét februári estén, mikor Hangya úrnál zenéltek valaki kopogtatott, s mikor Hangya úr ajtót nyitott Hangya úr, Hangyafi édesapja állt a hóesésben. Bocsánatot kér a késői a zavarásért, mondta, de a zenészekkel szeretne beszélni.

Másnap este - amely, mint kiderült az utolsó igazi téli este volt - a két zenész visszatért Hangyafi házába. Nemsokára zene, majd nevetés hangjai szűrődtek ki a tűz fényétől aranysárga ablakokon.

A tetőről lelógó hosszú jégcsapok lassan csöpögni kezdtek.

2008. augusztus 16., szombat

A kisfiú és a szörnyek

Az ágy alól hajlékony, nyálkás csáp bukkant elő. Fehér volt, felszínét vastag zöldes erek hálózták, a nyálkába pormacskák és cukorkadarabok ragadtak. Óvatosan tapogatta a szőnyeget, mintha tájékozódna, közben egyre közelebb került a gyerekszoba ajtajához. Még pár pillanat és az ágyon felhúzott lábakkal remegő kisfiúnak esélye sem marad a menekülésre. Pontosan látta ezt ő is, leugrott az ágyról és nekilódult. Lábai azonban bokáig a szőnyegbe süppedtek, lépni próbált de mintha sárban kellett volna előre jutnia. Kétségbeesve pillantott hátra. Ágya alól újabb csáp kígyózott elő, valami mérgesen szisszentett a sötétben. A második csáp pedig egyenesen felé tartott!

Hiába próbálkozott nem tudott menekülni, pár pillanat és a hideg, ragacsos nyúlvány köréje tekeredik, a bőréhez ragad, és bevonszolja őt a szörnyhöz, az ágy alá, a sötétségbe.

- Apa! Anya! - kiáltotta. - Apa! Anya!

Ekkor kivágódott az ajtó, az apró szobába beszivárgó fénye egy hatalmas alakot villágított meg hátulról, a kisfiú pedig varázslatos módon újra az ágyában találta magát. Az árny az ágyhoz lépett, felkapcsolta az asztali kis lámpát, és a fiú apja álmos arcát pillantotta meg.

- Milyen szörny volt itt már megint? - kérdezte.

- A... a csápos - válaszolt halkan a kisfiú, ő is rájött már, hogy csak álmodott. - Ne haragudj apa.

- Dehogy haragszom! - mondta vidáman az apja. - Mikor gyerek voltam én is sokat álmodtam szörnyekkel. Mindig el akarták lopni a műanyag katonáimat. A tieidből egy sem hiányzik?

- Apa... - mondta a fiú olyan hangon, mintha egy különösen fárasztó barátjával beszélgetne. Hangjából eltűnt a félelem. - Csak álmodtam.

- Jól van. - apja egy pillanatra magához szorította. Az asztali lámpa tompa fényénél a férfi arca nyúzottnak látszott, fia látta, hogy a szényílt pizsama-felső alatt bőre hatalmas ráncokba gyűrődik.

Apja még egy puszit nyomott a gyerek feje búbjára, aztán felkelt, betakarta fiát és az ajtó felé indult.

- Biztos, hogy nincsenek szörnyek? - kérdezte kicsit szégyenlősen a fiú.

A férfi megtorpant az ajtóban, tétovázott egy pillanatig, talán a válaszon gondolkozott, aztán megfurdult és visszaült az ágy szélére.

- Ha vannak is szörnyek - suttogta - biztos lehetsz benne, hogy nem fognak bántani.

- Miért?

- Mert ők alighanem jobban félnek az emberektők, mint mi tőlük. Amikor gyerek voltam nagyon sok szörnyes történetet olvastam, és ezek a lények mindig elhagyatott helyeken éltek. Romos várakban, nedves pincékben, rothadó fák odvaiban. Emlékszel arra a fára, az utca végében?

- Igen - bólintott a kisfiú. - Tavaly kivágták. Azt mondtad azért mert veszélyes volt. Talán szörny lakott benne? - kérdezte lelkesen, megfeledkezve arról, hogy fél a szörnyektől.

Apja felnevetett.

- Csak egy öreg fa volt, ami bármikor kidőlhetett volna. Ha viszont egy szörny lett volna benne, akkor szegény most bajban lenne, hogy hova menjen aludni, igaz-e? Ezért próbálnak minél messzebb kerülni az emberektől. Persze csak ha léteznek - tette hozzá gyorsan.

Nagyott ásított, fia pedig követte a példáját. A férfi felállt ismét elindult, hogy visszamenjen aludni, és ismét megtorpant az ajtóban.

- Ha teljes biztonságban akarsz aludni - mondta sejtelmesen. - Sose hagyd, hogy a lábad kilógjon a takaró alól.

- Clauve! - hallatszott egy felháborodott női hang a szomszédos szobából. Apja és fia cinkosan felnevettek, aztán a férfi becsukta a gyerekszoba ajtaját. Nem ment vissza rögtön aludni.

Nem sokkal múlt éjfél. Még rengeteg ideje van aludni, ráadásul elég volt számára napi öt óra alvás. Úgy döntött, körbejárja a házat, biztosan zárva vannak-e az ajtók-ablakok. A felső szint miatt nem aggódott, ott nehéz lett volna bemászni. Lesétált a lépcsőn, benyitott a fürdőszobába, megrángatta a rácsot az apró szellőzőablakon. Meg sem mozdult. A bejárati ajtón végigpróbálta mind a három zárat végül a konyhába ment. Felkapcsolta a világítást. Aggódott a hatalmas üvegablak miatt, ami a kertre nyílt. Olyan könnyen betörhetik, és máris bejutottak a házba.

Válaszul sötét gondolataira a szomszédban felvonyított egy kutya, majd csatlakozott hozzá az utca összes többi ebe. A férfi önkéntelenül megrázkódott.

Ekkor valami zajt hallott a kamrából. Az apró helyiség a konyhából nyílt, és eddig nem akart benyitni oda, hiszen az ablakán egy macska sem férne be ráadásul ott lakott Firclewarkhvash. Lekapcsolta a villanyt és kinyitotta a kamraajtót.

Valami fenyegetően szisszent. Aztán a sziszegés rögtön megkönnyebült sóhajjá szelidűlt.

- Ó, Clauve - suttogta Firclewarkhvash. - Ne ijesztgess kérlek. Már azt hittem a gyerek az.

- Ő alszik. Az előbb rosszat álmodott, meg kellett nyugtatnom, de már minden rendben.

A kamra lakója lágy cuppanással húzta be sápadt csápját a láda mélyére. Egy éve már, hogy itt lakott. Annak a fának az odvában élt, amelyről Clauve mesélt a fiának, ám miután kivágták új rejtekhely után kellett néznie.

- Te jól vagy Fircle? - kérdezte Clauve.

- Remekül, remekül - válaszolt Fircle. Majd kis szünet után megkérdezte - Rólam álmodott ugye?

- Nem kérdeztem.

- Érez engem... Biztos, hogy jól bezárjátok a kamraajtót?

- Nem fog rád találni! Megígérem.

Ezúttal nem érkezett válasz a sötétből, Fircle megtartotta magának komor gondolatait.

- Jó éjt - mondta Clauve, bár ő is érezte milyen üresen szól ez a mondat. Hirtelen nagyon fáradtnak érezte magát és alig várta, hogy visszatérhessen felesége mellé. Vetett egy utolsó aggodalmas pillantást a konyhaablakra, majd felment a hálószobába. Útközben résnyire nyitotta a gyerekszoba ajtaját és bedugta a fejét a sötétbe. A fiú egyenletesen szuszogott.

Végül visszatért a hálószobába, bezárta maga mögött az ajtót és az ágy felé indult. Igyekezett minél halkabban mozogni, nehogy felébressze feleségét de félúton megbotlott valami puha, ragadós anyagban. Kis híján elesett, végül az éjjeliszekrényben kapaszkodott meg.

- Mi az? - kérdezte felsége az ágy alól.

- Megint a földre hánytad a bőrödet - suttogta vissza Clauve. - Kis híján kitörtem a nyakamat.

Felesége mormogott valami bocsánatkérést, Clauve lehajolt, felvette az asszony bőrét, és összehajtogatva egy székre tette. Aztán kibújt a sajátjából, és azt is mellé rakta, bár hoszúkamrú ujjaival ez nem volt olyan egyszerű.

Nagy sóhajjal csusszant be az ágy alatti otthonos sötétségbe. A következő pillanatban érezte, amint felesége pikkelyei halkan összezörennek és az asszony félig rácsavarodott a férfi potrohára.

- Máskor ne ijesztgesd olyanokkal, hogy ne dugja ki a lábát a takaró alól. - motyogta félálomban a felesége.

Clauve elmosolyodott miközben az ágy rugóit bámulta.

- Ugyan, ő sem vette komolyan - válaszolta.

- Ő csak egy kisfiú, neki a szörnyek teljesen valóságos lények.

- Majd kinövi.

Mindketten hallgattak. Ó, mennyire várták, hogy a gyerek nagyobb legyen és belefeledkezzen az átlagvilág átlagcsodáiba. Egy kicsit könnyebb lesz az életük, mondogatták néha egymásnak. Addig azonban nagyon óvatosnak kell lenniük, és szegény Fircle-t sem engedhetik ki a kamrából.

- Talán megmondhatnánk a srácnak. - mondta Clauve.

- Szó sem lehet róla Clauvetgeshard - válaszolt azonnal a neje. - Emlékezz, hoggy kiborult tavaly, amikor rájött, hogy a Mikulás nem létezik.

2008. július 7., hétfő

Mennyország update

- Rafkós vénember - morogta még egy csipetnyi haraggal a hangjában Mrs Stalin, és letakarta férjét egy csipketerítővel. Mr Stalin általában a hálószobában, az ágy melletti éjjeliszekrényen pihent, folyamatosan töltőre és hipernetre csatlakoztatva, de néha amikor Mrs Stalin begorombult rá, a férj tárolója felkerült a szekrény tetejére.

A konyhába ment, hogy elmosogasson. Bár csak a teáscsészéjét kellett betennie a mosogatógépbe, az apró házimunka mégis megnyugtatta. Kipillantott az apró konyhakertbe. Esteledett, még egy-két óra, és a káros UV sugárzás lecsökken annyira, hogy kimenjen a friss levegőre. De most még tombolt a hőség, szellő sem borzolta a finom homokot. Eszébe jutottak gyerekkora nyarai, amikor még kimerészkedhetett az ember a szabadba, július közepén, és nőtt még fű a házak előtt. Most meg akár a Szaharában is lehetne...

A Szaharáról eszébe jutottak a muzulmánok, róluk a hurik, azokról meg ismét a férje. Apró grimasz suhant át az arcán, mintha nem tudna dönteni: mosolyogjon, vagy haragosan csettintsen.

Visszament az apró nappaliba, félszemmel felsandított egykori férjére, felnyúlt az adatkockáért, hóna alá csapta és visszaült a számítógép elé. Megnyitott egy korábban elmentett oldalt, rákeresett az aznapi meccsre. Férjét passzív módban a gépre kötötte. Megnyitott egy újabb programot, amelyet -hmmm- egy nem teljesen legális oldalról töltött le. Visszapörgette férje memóriáját. Elpirulva, végtelen nagy zavarban figyelte az eseményeket, aztán leállította az egészet, pontosan azelőtt, hogy az első huri megjelent. Kijelölte ezt az utolsó két órát ("Két óra!" - suttogta felháborodva), és a TÖRLÉS gombra kattintott. Majd a meccsre klikkelt, és áthúzta férje memóriájába.

- Így - mondta megnyugodva, és apró, inas kezével gyengéden végigsimított a kocka fekete felületén. - Remélem tetszett a meccs.

Pontosan ezt mondta a veszekedés előtt is, amikor férje ikonja halk csilingeléssel felbukkant a képernyő jobb alsó sarkában.

- Remélem tetszett a meccs.

- Ó, remek volt - hallatszott Mr Stalin hangja az apró hangszórókból, a gép két oldalán.

- Ki nyert? - kérdezte Mrs Stalin. Egy pillanatra felvillant az adatforgalom kijelzője a modemen, amint férje lehívta az eredményt a netről. Mrs Stalin természetesen észrevette az árulkodó zöld villanást.

- Nyertünk! - kiáltotta meglepetten a férj. - Izé, nyertünk.

- Nem értem, mit szeretsz ebben a sportban - csipkelődött Mrs Stalin. - Tizenegy génmódosított izomember kerget egy labdát...

- Húsz, kedvesem. Huszan "kergetik", kettő meg a kapuban véd. Ez egy roppant kemény sport rásdásul, génmódosítás nélkül nem is bírnák a hőséget, meg a sugárzást.

- Jól van, no! Mégis, én azt szeretném ha valami mással is elfoglalnád magad. Azt hittem halálod után megkomolyodsz egy kicsit. Mr Bonorowski például zenét kezdett írni miután meghalt, és most már saját magának játsza a dalokat, az emlékmiséjén.

- Bonzonak más életbiztosítása volt - vágott vissza Mr Stalin. - A Visszatöltés előtt kapott egy teljes zenei fejlesztést.

- Talán neked is azt kellett volna kérned - Mrs Stalin ajkai vészjóslóan elkeskenyedtek. - Az iszlám extra helyett.

- Miről beszélsz? - értetlenkedett férje. A hangjában kétségbeesés bújkált.

- Ne nézz bolondnak Manfred! - Mrs Stalin érezte, hogy elerednek a könnyei. - Nincs titkod előttem, bolond öregember... Bármikor visszanézhettem, mit csinálsz.

- Ez illegális! - kiáltott fel Mr Stalin. - Jogaim vannak!

Mrs Stalin kikapcsolta férjét. Ez sem volt teljesen legális, de a neten talált útmutatóval segítségével, és néhány egyszerű alkatrész hozzáillesztésével sikerül feltörnie a memóriakocka védelmét. Az idős asszony szipogott pár percig, de sosem tudott sokáig haragudni a férjére.

- Rafkós vénember - morogta még egy csipetnyi haraggal a hangjában és letakarta férjét egy csipketerítővel.

A terítőt Mrs Bonorowskitól kapta a Visszatöltés alkalmából. A ceremóniára az apró mecset szerverszobájában került sor. Aznap tombolt a kánikula és csak a szerverszoba légkondicionálása bírkózott meg egyedül a hőséggel. Mr Stalin testét már korábban feldolgozták, végső akaratának megfelelően egy neocsirke farmon táplálták belőle a neocsirkéket.

- Mindig az volt vágya... - magyarázta pityeregve Mrs Stalin Mrs Bonorowskinak. - Minden áron csirkét szeretett volna enni. De hát maga is tudja Hilda, hogy milyen drága a neocsirke, ezért ő békakoncentrátumból meg Tesco instantcsirkéből gyúrt csirkehúst. Brrr, borzalmas íze volt, de ő szerette. Azt mondta olyan mint az igazi.

- A férje még evett igazi csirkét? - kerdezte meglepetten Mrs Bonorowski.

- Dehogy evett! Viszont állítása szerint pont olyan íze volt mint a kantoni csorkehúsnak. Az meg - Manfred apja szerint, aki még tényleg evett igazi csirkét - hű másolata volt a természetes csirkehúsnak. Hát így...

Ekkor megérkezett a informatikus. Szólt pár szót az elhunytról, majd egy terminálhoz lépett. Elindította Mr Stalin kedvenc dalát, majd megkezdte az elhunyt tudatát áttölteni az apró memóriakockába. A kocka fekete volt, csupán három, egymást metsző éle csillogott egyhe ezüstszínben, oldalán felirat: "You'll never walk alone.". Pár perc múlva diszkrét pittyenés jelezte, hogy a művelet befejeződött.

Az informatikus Mrs Stalinra pillantott, aki a terminálhoz lépett.

- Hallasz Manfred? - kérdezte zavartan. - Manf...

- Emma, hogy kerülsz te ide? - dörrent a hangfalakból Mr Stalin hangja. Az informatikus gyorsan a Mrs Stalin mellé lépett és lejjebb vette a hangot.

- Manfred, éppen Visszatöltöttek! Isten hozott újra köztünk.

- Miről beszélsz Emma? Megint kevered a Mentést a Töltéssel? Tizedike van elfelejtetted? Ma van a Mentésem napja, Töltés majd akkor lesz ha már meghaltam. De mit...

Mr Stalin hirtelen elhallgatott. Rövid, zavart csend támadt, Mrs Stalin nem mert megfordulni, nehogy meglássa a vendégek arcát.

- Ó... Szóval meghaltam? - kérdezte végül Mr Stalin.

- Igen - felelte cérnavékony hangon Mrs Stalin.

- Ez a Visszatöltésem?

- Igen.

- A mecsetben?

Mrs Stalin bólintott.

- Tehát a holnapi meccset már legalább egy hete lejátszották?

Mrs Stalin nem szólt semmit.

- Nem tudod mi lett az eredmény?

- Nyert a 'Pool! - szólt valaki, a vendégek körül. Mrs Stalin hallotta ahogy többen fojtottan felnevetnek. Aztán nevetett ő is.

Először nevetett férje halála óta. Ó, milyen jól tették, hogy két évvel korábban megkötötték a szerződést!

- Társaságunk három eltérő konstrukciót tud önnek ajánlani - kezdte a fiatal ügyintéző, miután leültek a nappaliban, és Mrs Stalin behozta a teákat. - Az első esetben egy mobil Mentő-terminált teleítünk az önök otthonába, így a biztosított minden este vagy reggel lementheti magát, ezzel minimalizálva az emlékvesztést. Sajnos ez a megoldás meglehetősen drága...

- Sebaj, nincs nekem szükségem napi mentésre - szólt közbe Mr Stalin és egy kevés rumot töltött a teájába, gondosan kerülve felesége tekintetét. - Nem olyan mozgalmas az én életem.

- Ezért merem ajánlani önnek a második verziót - mosolygott a fiatalember. - Jóval alacsonyabb havidíjért, önnek előzetes egyeztetés után, csak be kell fáradnia a legközelebbi Mentőállomásra, ahol szakemberek elvégzik a szükséges műveleteket. Ez havonta ismétlődik, így a legszerencsétlenebb esetben is csupán egy hónap esik ki az életéből.

- Nem tudom... - töprengett Mrs Stalin. - Manfred biztos, hogy elég lesz neked a havi Mentés?

- Ügyfeleink 90 százaléka ezt a konstrukciót választja - mondta az ügyintéző. - Ráadásul most akciós csomagban áruljuk a konstrukciót, azaz, ha szerződnek ingyen kapják a memóriakockát, ráadásul az ügyfél 300 karakter erejéig üzenetet írhat, amelyet belegravírozunk a kockába...

- Láttam a prospektusban gömböket is - vágott a szavába Mr Stalin. - Megoldható esetleg, hogy memóriakocka helyett egy focilabdára hasonlító memóriagömböm legyen?

- Manfed! - csattant fel Mrs Staloin felháborodott hangja.

Ám mielőtt az idő házaspár összekapott volna a férj furcsa kérésén, az ügyinéző közbevágott.

- Természetesen lehetséges - mondta, majd Mrs Stalinra pillantva gyorsan folytatta. - Lehetséges, de nem praktikus. Ne feledje Mr Stalin, hogy az ön tudata abban a memóriaegységben fog pihenni. Higgye el sokkal biztonságosabb egy stabil kocka, mint egy gömb, amely bárhová elgurulhat. Hallottam olyan történetet, hogy a macska addig játszott egy memóriagömbbel, míg az begurult az ágy alá. A Visszatöltött két hónapig hevert ott, mire az egyik unokája megtalálta.

Mrs Stalin beleborzongott gondolatba, hogy férjével ilyesmi történhet, bár még macskájuk sem volt. Ezek után a házasárnak nem maradt sok kérdése, Mrs Stalin már a konyhában tett-vett mikor Mr Stalin a következőt kérdezte a papírmunkát intéző biztosítóstól:

- Nem említette a Mennyország update-et.

- Ó... - pillantott rá meglepetten az ügyintéző, majd folytott hangon beszélni kezdett. - Nos, ez feláras szolgáltatás, és általában egyedülállóknak ajánljuk fel, hiszen önnek itt lesz a felesége.

- Hát ez az - mondta Mr Stalin. - Ne értsen félre szeretem a vénlányt, de már 40 éve élünk együtt, és most a halálom után is? Akkor ha már nem vele vagyok hadd szórakozzam egy kicsit.

- Értem Mr Stalin. Természetesen megoldható a dolog. Fejlesztett memóriakockát is kaphat, amelybe előzőleg az ön által meghatározott élményeket töltjük. Ezek az ön tudatába töltődnek valahányszor, ön elindítja őket.

- Milyen élmények? - hajolt közelebb Mr Stalin.

- Az utóbbi évszázad jelentősebb koncertjei, beszélgetés az emberiség nagy gondolkodóiról mintázott mesterséges intelligenciákkal. Ön sportszerető ember, így ajánlhatom kedvenc klubjának legnagyobb meccseit, természetesen csak azokat ahol nyertek.

Mr Stalin a konyha felé sandított.

- Engem a muzulmán mennyország érdekelne... - suttogta.

2008. július 4., péntek

A billentyűk surrogó hangjára ébredtem. Kiri gépelt valamit, talán a rendelést küldte el a boltba, vagy a bérletemet intézte, nem tudom, Kiri szokott kelteni, addigre meg mindent elintéz és a reggelim az ágy mellett vár. Észrevette, hogy mocorgok, és rögtön mellettem termett.

- Jó reggelt - suttogta, és végigsimított a hajamon. - Még 35 percet tudsz aludni.

Nekem azonban nem volt kedvem több pihenéshez, felemeltem a takarót, hogy mellém bújhasson. Csak egy köpeny volt rajta, amiből gyorsan kihámoztam, és a hátralévő 34 perc gyorsan elrepült.

- Most nem tudtam időre elkészíteni a reggelid - panaszkodott aztán az ágy szélén ülve. Száját duzzogva félrehúzta, de gondosan ügyelt arra, hogy a szétnyíló köpenye látni engedje egyik mellét. Formás volt, nem látszott rajta a sok használat, persze én sem vagyok az a vadállat a szexben.

- Felhívtad a technikust? - kérdeztem. Bólintott. - És..?

- Meg tud csinálni - kezdte óvatosan - azt mondja 10 perc az egész, ha kell házhoz jön...

- Mennyit kér? - kérdeztem.

- Tizenötezer. - lehajtotta a fejét, fekete haja eltakarta az arcát.

Aznap reggel többet nem nagyon beszélgettünk. Nem sokkal később munkába indultam, a metró volt időm gondolkozni a pénzen. Kiri térde két hete ragadt be, nem katasztrófális sérülés de nagyon megnehezíti számára a házimunkát, sőt az egyensúlyát is nehéz néha megtartania, egy esés pedig esetleg további károkat okozna benne.

Voltak persze korábban is hibái, tavaly elszállt a rádiós netkapcsolata. Gondolkoztunk mi legyen aztán inkább úgy döntöttem, megtanítom neki a számítógép használatot.

A töprengést aztán a munkahelyemen is folytattam, de végül arra jutottam amire eddig is: egyszerűen nincs pénzünk a szerelésre. Tizenötezer, az fél havi fizetésem, márpedig így is nehezen jövünk ki a keresetemből.

Kilencezerért pedig kaphatok egy vadonatúj nőt.

Aznap este ki sem vettem Kirit a szekrényből. A vacsora már kész volt, megmelegítettem, bekapcsoltam a tévét. Aznap este a Valódi nőt adták. Nem szeretem a műsort, mert szerintem átverés, ebben sem igazi nők vannak. Egyik kollégám állítja, hogy látott egy részt amiben megsérült egy szereplő, és tényleg folyt a vére. Vörös volt, mint nekünk, azt mondja.

A neten viszont furcsa mód nincs fenn ilyen videó... Robotok ezek is állítom.

Néha azon töprengek talán én is az vagyok. Úgy érten, ki tudja ki a robot és ki az ember? Talán a robotoknak van dobogó szívük és forró, vörös vérük. A robotok lehellete szaglik az ételtől, és az ő szemük könnyezik a szélben. Az emberek meg bőre alatt meg színes vezetékek lapulnak, és miközben némán állnak egymás mellett, a fejükben lévő antennákkal távoli szerverekkel kommunikálnak.

Talán nem is létezem. Egy karakter vagyok valamilyen számítógépes játékban, kezdetleges mesterséges intelligencia irányít. Hiszen még ez az ötlet sem a sajátom, a neten olvastam még gyerekkoromban.

Kisiettem a a konyhába, fogtam egy kést és megvágtam az egyik ujjam. Kövér, sötétvörös pötty jelent meg a vágás nyomán. Vér. Lenyaltam: az íze fémes.

Lefeküdtem aludni.

- Jó reggelt. - halottam Kiri hangját. Kinyitottam a szemem, és megpillantottam mosolygó arcát.

- Jó reggelt. - motyogtam, és felültem.

- Jól aludtál? - kérdezte. Elém tette a pirítóst, és kávét. Bólintottam.

- Este nem vettél elő - folytatta. - Csak a reggeli program kapcsolt be újra. Mi a baj?

- Korábban is előfordult - válaszoltam.

- Egyszer. Két éve, mikor este kicsit berugtál, és elfeledkeztél rólam. Persze utána jól megadtad nekem... - Mellém feküdt a mellét hozzám nyomta.

- Kiri - intettem neki, hogy áljon le - talán spórolnunk kellene rajtad. Úgy értem... te is tudod, hogy nincs most pénzünk extra kiadásokra. Nem szeretném ha további bajaid lennének, ráadásul a töltésed is nagyon fogyasztja az áramot. Talán átírom a programod is, hogy kevesebbet legyél aktív. Aztán ha összeszedtük magunkat, megcsináltatunk. Talán kapsz új melleket is, hmm? Mit szólnál új cicikhez?

- Mi a bajod ezekkel? - kérdezte, két karcával összeszorítva a melleit. Az arcán ismét ott bújkált a dacos félmosoly.

Nevetni próbáltam, aztán kiugrottam az ágyból, és siettem a dolgomra. Igen, elmenekültem előle.

Este lecsökkentettem az aktív időszakát aztán rákerestem az új nőkre. Kiri öt éve készült, azóta pedig sokat fejlődtek a modellek. Nem is annyira kinézetre, illetve ott is, de hát az igazán csicsás darabokra úgy sem volt pénzem. A kényelmi funkciók érdekeltek. Például a hüvelytisztítás: Kiri nem volt ellátva belső zuhannyal, így neki kell aktus után ki kellett mosnia magát, ami egy új modellnél már nem fordulhatott elő. Jobb volt a bőrük is, Kiri bőre alatt néha érezni lehetett a mechanika apró mozgását.

Egy hónap telt el. Aznap este ismét a számítógép előtt ültem és a nő-listákat böngésztem. Aztán felpattantam és rácsaptam az aktiváló gombra Kiri szekrénye mellett. A hálószobába mentem, Kirinek kellett egy-két perc mire teljesen felállt benne a rendszer, és azt nem szerettem végignézni.

Aztán bejött és szeretkeztünk.

- Jó reggelt! - suttogta, én pedig félálomban is megéreztem a reggelim illatát.

Megreggeliztem. Kiri végig csöndben volt, csak akkor szólalt meg amikor végeztem.

- Melyiket választod? - kérdezte.

Először nem értettem a kérdést, aztán eszembe jutott a bekapcsolt számítógép, a monitoron a nőkkel.

- Nem tudom - válaszoltam őszintén.

- A KR-22-est? - Ez Kiri típusának legújabba példánya volt.

- Áh - sóhajtottam. - Biztos, hogy ő lenne a legjobb de nincs rá pénzem.

- Pedig a Kirik a legjobbak - mosolygott.

- De mit kezdenék veled? - kérdeztem most én.

- Ó, hát meg lennénk hármasban!

- Kiri - mondtam - sajnos ha új modellt hozok neked már nem lesz hely.

Hirtelen csönd lett. Mintha a kinti forgalom is megállt volna, a szobára olyan mély csend borult, hogy hallottam Kiri mechanikájának zúgását, amint elfordul tőlem. Persze ő is tudta, hogy ez lesz, a szekrényben csak egy nőnek van hely.

- Talán egy MC-10-es - mondtam. Nem gondoltam komolyan, de mondanom kellett valamit.

- Azoknak büdös a szigetelésük. - vágta rá Kiri.

- Egy NM-12-es.

- Zavarják a tévét.

- EDN-05.

- Sokat fogyaszt.

- Kiri, erre nincs időm. Te is tudod, hogy elavultál, és többe kerül a szerelésed, mint egy új nő...

- Már nem sántítok.

Elakadt a szavam. Megdöbbentem, hogy a szavamba vágott. Talán már a vezérlőegysége is meghibásodott? Csak ezután fogtam fel mit mondott. Majd pedig azt, hogy igaza volt.

- De hogyan? -kérdeztem.

Újra rám nézett. Ekkor vettem észre, hogy a szemei is megváltoztak, ragyogó tiszták voltak, a barnájuk mélyén zöld szikrákkal.

- Van akinek még így is kellettem. - mondta. Nem várta meg az új kérdést. - Visszaálítottam az aktív időszakomat a korábbi szintre. Aztán regisztráltam néhány oldalra. Amíg te dolgoztál, én is... kerestem a pénzt.

Felállt, ledobta magáról a ruháját és elém lépett.

- Nézd! - mondta, én pedig bámultam. Hihetetlen látvány volt, talán akkor sem nézett ki ilyen gyönyörűen, amikor kibontottam a csomagolásból. Megfogta a kezem, és a hüvelyébe csúsztatta egy ujjam. - Ez is új.

Aztán megfordult, és lehajolt a földre dobott ruhájáért. Hagyott időt a nézelődésre.

Aznap nem mentem munkába.

Az életünk visszatért a régi kerékvágásba. Kiri leregisztrált a prosti-oldalakról. Reggelenként mosolyogva ébreszt, este pedig dorombolva vár, együtt nézzük a Valódi nőt. Ő sem szereti. A melleit megtartottuk, megszoktam már őket.

Tudom, hogy értem tette. Végül is ez a dolga, nem? A férfi kedvében járni, még ha ezért néha átlépi a határokat.

2008. július 1., kedd

Emlékek

(annie-nek)

A szörnyet néztem, aki én voltam öregen, megkínozva. Aki a hőst várja, sárkánnyal vagy anélkül, hogy visszavigye az aggódó szüleihez, a kis kertes házba. Napról napra egyre kevesebb lesz, lénye cseppenként elszivárog a törött koponya résein keresztül. Megértettem mennyire teljesíthetetlen a kérése, de ebben a történetben én voltam a hős, így segítenem kellett.

- Emlékezz! - ismételte a szörny, aki az én arcomat viselte. Mély levegőt vettem és becsuktam a szemeimet.

Hétéves voltam, és a kertünket határoló téglafal tetején ültem, egyik lábam bent, a másik kint. Nyár volt, a nap ragyogóan sütött, pontosan olyan idő volt amilyenről egy kisfiú álmodik, amikor véget ér az iskola. Rövidnadrág és egy póló volt rajtam, a póló már alaposan kikopott a sok mosásban, de arra, hogy otthon játék közben összekoszoljam tökéletes volt.

Márpedig én játszani akartam. Előző este éppen harmadszor olvastam ki a Kincses szigetet, az apró családi könyvtár engem érdeklő része ezzel egy időre elvesztette varázsát. Talán kincset kereshetnék, töprengetem, lábaim izgatottan kalimpáltak a fal két oldalán. A kert mögötti gazos, elhanyagolt senki földjét bámultam, amely pár száz méter múlva a vasúti töltésben ért véget. Nem úgy tűnt, hogy bármiféle érték lappanghat a mélyben.

Talán megvárhatnám Lenket. Bár magasan járt még a nap de amint leszáll a sötét a vén vérfarkas biztosan előkerül. Kockázatos ötlet volt, hiszen legutóbb segítettem neki és megígérte, hogy ha legközelebb találkozunk hálából nem bánt, de figyelmeztetett a társaira, akik szeretik a gyerekhúst. Ráadásul a fal túlsó odalán él, a szüleim pedig megtiltották, átmásszak falon. Már azzal is sokat kozkáztattam, hogy a tetejére merészkedtem.

Ám nyár volt, én pedig egy unatkozó kisfiú. Átlendítettem a lábamat a kerítésen, megmarkoltam a tetejét, lecsúsztam a külső oldal mentén. Lábaimmal kalimpálva próbáltam valami biztos pontot találni, de túl magasan voltam. Végül az ujjaim megcsúsztak és nagyot nyekkenve földet értem.

A hőség mintha nagyobb lett volna kívül. Talán a falon ülve hűtött a gyenge légmozgás, talán az izgalomtól izzadtam annyira, de éreztem, hogy a pólóm a hátamra tapad. A szörnyek földjén járok, suttogtam magamnak. A súlyos, meleg levegő szinte elfojtotta a hangom. Hallottam, hogy autók járnak az úton a házunk előtt, Csak el kellett volna indulnom valamelyik irányba, egyik kezemmel végig a falat simítva, végig a többi telek mögött és pár perc séta után kiértem volna egy merőleges útra, aztán vissza a kapunkhoz.

Egyet előre léptem. Csak egy egészem aprót. A hőségtől remegő levegő mintha gyengéden átölelt volna. Nincs semmi baj, suttogta tán. Nem hallottam már a hátam mögül semilyen zajt. Előttem a bágyadt szélben hullámzott a magasra nőtt gaz. Mintha fürge árnyak cikáztak volna a bokrok között.

"Bántani fognak?", kérdeztem a hőséget, a levegőt, és a szelet. Bár választ nem kaptam, mégis elindultam előre, be az egyre sűrűsödő rengetegbe. Én voltam a kisfiú, akit elrabolnak a szörnyek. Ezek voltak azok a történetek, amiket szerettem, a kisgyerek bajba kerül, de végül becsapja szörnyeket, vagy érkezik egy hős, aki megmenti őt. "Vajon, sárkányon fog lovagolni?", töprengtem. Nagyon szerettem volna, ha sárkányon jön, biztosan azon vinne vissza haza, és láthatnám a házunkat felülről.

A nagy gondolkodásban majdnem nekimentem egy döglött kutyának. Nem értettem, hogy nem vettem észre a bűzét, hiszen már kicsit oszlásnak indult a melegben. Lassan forgott a tengelye körül, egy kötélen a nyakánál felakasztva. Megismertem, korábban pár udvarral odébb őrizte a házat. Kikerültem és mentem tovább. Az egész szituáció gusztustalanabb volt mint amire számítottam, a mesékben nem szokták ennyire részletesen leírni a szörnyek birodalmát. Csak annyit írnak, hogy félelmetes.

Ám most, hogy a saját szememmel láttam az otthonukat kezdtem egy kicsit félni. Vajon milyen lehet a szörny, aki ilyen helyen él?

Ekkor valaki a nevemen szólított. Egy üreget pillantottam meg magam előtt a vasúti töltés oldalában. Tudtam, hogy mélyen a föld alá fog vezetni de bementem. Kicsit szerettem volna ha végre véget ér ez a mese, és visszamehetek a házunkba. Azt se bántam volna, ha a megmentőm nem sárkányon érkezik. Jó lett volna egy ló vagy bicikli talán. Csak vigyen el innen, motyogtam, miközben lábaim vittek előre a föld alá, a hidegbe. Nem volt ez jóleső hideg, reszkettem, ahogy az átizzadt ruháim rámtapadtak, a barlang falaiból savanyú, beteg szag áradt.

Ismét a nevemet hallottam, egészen közelről, és hirtelen előttem termett a szörny.

Egy ágyon feküdt. A szájából egy cső kígyózott elő. Kábelek fonták körül a testét, furcsa szerkezetek villództak körülötte. Egyáltalán nem olyan pikkelyes, nyálkás rém volt, mint amire számítottam. Mégis félelmetesen volt. Az én arcomat viselte. Kicsit öregebbet, kiszáradt-beesettet, de az enyémet. A szemei csukva voltak.

Karjaiba tűket szúrtak. Láttam amikor az ágyhoz léptem. Hirtelen úgy tűnt, mintha valami még rémületesebb erő a szörnyet kínozná. Vékony volt, mintha alig lenne benne élet. Mintha gépek tartanák életben, és vámpírként szívná belőlük az energiát.

- Ki vagy te? - tettem fel a nyilvánvaló kérdést.

Szempillái megrebbentek, majd felnyíltak. Szemei először vakon forogtak üregükben, aztán bizonytalanul rám irányultak.

- Segíts! - bár a száját betömte a cső, mégis értettem, amit mond. Mintha a saját fejemben hallottam volna a hangját.

- De te a szörny vagy. - válaszoltam. Éreztem, hogy a hangom megbicsaklik, mert ekkor már tudtam, hogy ebben a mesében semmi sem olyan mint a többiben. Tudtam, hogy nem jön értem senki. Tudtam, hogy itt maradok örökre a szörnnyel.

- Emlékezz! - szólt a szörny. Kétségbesetten, könyörögve.

- Mire?

- Ki vagy te.

Kérdezte ezt vagy mondta? Mire emlékezzek?

- Mi egyek vagyunk - folytatta. Láttam milyen hatalmas erőfeszítésre van szüksége a beszédhez, talán a gondolkodáshoz. Nyál buggyant ki a szája szélén. Szemeiből már csak a fehérjük látszott. Hangja hörgésbe fúlt.

Előre nyúltam, hogy megfogjam a kezét.

Valóban vámpír lehetett, éreztem, ahogy lényem egy részét magába szippantja, szó szerint éreztem, hogy kevesebb lettem.

- Emlékezz! - ismételte. - Nem indultál te sehová azon a délutánon...

A fal tetején ültem.

- Mikor le akartál mászni megcsúsztál. -mondta ő.

Szörnyeket akartam látni.

- Leestem, de túl magasról - folytatta.

Aztán elindultam a faltól.

- Kórházba hoztak, és most várják, hogy magamhoz térjek.

Találkoztam a szörnnyel, aki az én arcomat viselte.

- Telnek az évek és csak várnak... - fejezte be.

A szörnyet néztem, aki én voltam. Aki a hőst várja, hogy visszavigye a szüleihez. Napról napra egyre kevesebb lesz, lénye elszivárog a törött koponya résein keresztül. Megértettem mennyire teljesíthetetlen a kérése, de segítenem kellett.

- Emlékezz! - ismételte a szörny, aki az én arcomat viselte. Becsuktam a szemeimet.

Hétéves voltam, és a téglafal tetején ültem. Pontosan olyan idő volt amilyenről egy kisfiú álmodik, amikor véget ér az iskola. Rövidnadrág és egy póló volt rajtam.

Játszani akartam. Előző este olvastam ki a Kincses szigetet. Talán kincset kereshetnék, töprengetem. A kert mögötti gazos, elhanyagolt senki földjét bámultam. Nem úgy tűnt, hogy bármiféle érték lappanghat a mélyben.