2009. december 25., péntek

Hogyan lett Mikulás Borisz, a szörny?

A nedves, hideg folyosón, a falakba illesztett tartókon lobogó fáklyák fénye ellenére félhomály uralkodott. A táncoló lángok a folyosón haladó alak torz árnyékát vetették a falakra. Ám a lény - ha lehetséges - még önmaga árnyékánál is groteszkebb volt.

Fejét leszegte, hogy elférjen a szűk járatban, széles vállai végigsúrolták a falakat, letisztítva róluk a mohát és a pókhálókat. Egyik lába hosszabb volt a másiknál. Mikor elhaladt egy-egy fáklya alatt, láthatóvá vált borzalmas arca, amelyet mintha más emberek darabjaiból varrt volna össze durva öltésekkel egy őrült tudós. Bal szeme kék volt, finom vonású, vékony, női szemöldökkel, a másik barna, táskás és ráncos. Arca egyik felén nőtt csak szőr, szája két oldalt varrásban folytatódott, amely az állát rögzítette a feje többi részéhez. Ki tudja milyen torz, szörnyűségeket rejthettek a rongyok melyek a testét fedték.

A szörnyeteg szuszogásán kívül csak a víz csepegése és a folyosó két oldalán sorakozó ajtók mögötti rabok nyöszörgése hallatszott. A lény meg-megállt az ajtóknál, benézett mintha keresne valakit, aztán tovább vonszolta magát.

- Hé! - Kiáltott valaki mögötte.

A szörny lassan, nehézkesen megfordult. Az őr, aki utána kiáltott, bár még messze állt tőle ijedten lépett hátra egy lépést.

- A Mikulást keresem! - bömbölte a szörnyeteg. - Borisz vagyok, és a meghallgatásra jöttem.
- Ó - sóhajtott fel megkönnyebbülten az őr. - Akkor alaposan eltévedt, ez itt a horrorszint. A Mikulás tizenhét szinttel feljebb van. Menjen lifttel, az a leggyorsabb.
- Azt merre találom - hörögte a szörny miközben a nyála a mellére csorgott.
- Menjen tovább a folyosón, másfelé nem is tudna - viccelődött az őr. - Aztán az első kereszteződésnél forduljon balra, utána jobbra, majd kétszer balra és már ott is van.

Borisz nem mozdult. Tett egy bizonytalan félfordulatot aztán hol az üres folyosót, hol az őrt nézte.

- Bal? Jobb? - kérdezte.
- No mi van? Talán nem tudja melyik a bal keze? - gúnyolódott az őr majd gyorsan tett még egy lépést hátrafelé.

A szörny azonban nem sértődött meg, aznap már megevett két őrt, akik nem akartak neki segíteni. Felemelte inkább egyik kezét, amely könyék fölött izmos, szőrös férfikéz volt alatta pedig egy kisgyerek sápadt, vékony karja.

- Úgy bizony - mondta az őr. - Az lesz a bal.

Borisz ekkor felelmelte a másik karját, amely teljes egészében egy idősebb hölgy karja lehetett korábban.

- Az pedig... - kezdte az őr aztán döbbenten elhallgatott. - Az pedig... szintén bal.

Borisz szótlanul bámulta az őrt, kiélvezve apró győzelme minden örömét. Majdnem ugyanolyan jó volt, mint forró agyat szürcsölni egy frisset letépett fejből.

- Lássuk csak - töprengett az őr, majd a homlokára csapott. - Megvan! Első kereszteződésnél forduljon a féregrágta, szőrös füle irányába, aztán a kilyukasztott, fülbevalós füle felé, majd kétszer a szőrös megint.

Hálája jeléül Borisz elmosolyodot megmutatva mindenféle méretű és árnyalatú fogait.

- Köszönöm - hörögte. Bizonytalanul megfordult, és tovább voszolta magát a folyosón. Mögötte az őr a fejét csóválva indult vissza kijelölt útvonalán.
- Szőrös fülcimpa - mormogta magában Borisz, mikor elért az első kereszteződéshez, és a biztonság kedvéért megmarkolta a megfelelő testrészét. Így tett a többi elágazásnál is, és hamarosan a lift előtt állt. Megnyomta a hívás gombot és várt. Legyek repkedtek a feje körül. Nyála csorgott. Szellentett. Várt.
- HOHOHO! - próbálkozott egy igazi Mikulásos kiáltással. Valahol a távolban, denevérek riadtak fel álmukból, és visítottak páni félelmükben. "Még nem az igazi", gondolta Borisz.

Várt tovább. Mesetorony horrorszintjére még a lift is félve merészkedett le, de végül megérkezett és Borisz bepréselte behemót testét az apró fülkébe. Megnyomta a megfelelő gombot, majd kirángatta beszorult ujját a a gomb helyén keletkezett lyukból. A lift lassan, nyikorogva elindult felfelé, és a fülkében felhangzottak a "My heart will go on" első taktusai.

Borisz vetett egy pillantást a fülke egyik sarkában kuporgó impre, aki a zenegép karját tekerte. Az imp azonnal mozdulatlanná merevedett és a továbbiakban a liftben csak a nyikorgás hallatszott.

Mikor felértek a megfelelő szintre Borisz kikászálódott a fülkéből. Nehezen de sikerült, majd mikor elindult a zöld szőnyeggel és jégvirágokkal díszitett folyosón emlékeztette magát, hogy legközelebb meg fogja várni, míg kinyilik az ajtó.

Hamarosan egy recepciós pulthoz ért, amely mögött egy nagyon vékony hölgy ült. A pult előtti kis hallban, a fal melletti székeken mindenféle mesefigura üldögélt. Törpök, tündérek, szűzek és boszorkányok. Egy-két B-kategóriás lovag, egy háromfejű sárkány elegáns öltönyben. Borisz néhányukat látta korábban, akadt olyan, akit már meg is kóstolt.

- A meghallgatásra jöttem! - lépett egyből a pulthoz. A nagyon vékony hölgy vetett Boriszra egy futó, megvető pillantást.
- Tépjen egy sorszámot - mondta és a falon elhelyezett doboz felé intett. Borisz a dobozhoz vánszorogott, és tépett egyet. A sorszámmal, a dobozzal, a doboz csavarozásával, és a fal egy kisebb darabjával a kezében visszament a pulthoz.

A recepciós, nagyon vékony hölgy újabb megsemmisítően lenéző pillantással fogadta. Borisznak határozottan tetszett a hölgy. Ő volt az első, aki nem félt tőle, és nem rohant sikítozva az erdőbe, ráadásul szinte már betegesen vékony volt. Borisz ha éhes volt, volt szívesebben fogyasztott, jól megtermett, germán típusú lányokat, de a csontos, vékony hölgyek remek száraz desszertek voltak. Szerette, ahogy ropognak a fogai közt.

- Jó éééég - sóhajtott a recepciós hölgy. - Talán jobb lesz ha soron kívül beengedem, mielőtt összedönti az egész tornyot itt nekem.

Megnyomott egy gombot a pulton, pár pillanat múlva egy hatalmas törpe jelent meg, aki egészen Borisz térdéig ért. Fekete selyemtunikát viselt, szolid sminket és varkocsba font fehér szakállat. Intett Borisznak hogy kövesse. Borisz a pultra rakta a sorszámos dobozt és utána indult.

- Rendben - mondta a törpe miután beléptek egy félhomályos helyiségbe. - Mindjárt szólitják. Azon a lépcsőn kell felmennie, egyenesen a színpadra vezet. Mutatkozon be, mondjon egy-két szót magáról de ne legyen terjengős. Sok sikert!

Ezzel a törpe eltűnt a sötétségben de előtte még Borisz kezébe nyomott egy Mikulássapkát. Borsiz tétován forgatta ügyetlen kezeiben a sapkát, aztán a fejére húzta. Kicsi volt.

Ekkor meghallotta, hogy valaki azt kiáltja: "Következő", felment hát a lépcsőn. Felérve teljesen elvakította fény, a színpad deszkái fájdalmasan nyögtek a súlya alatt. Tett még egy-két lépést előre, aztán várt, hogy szemei hozzászokjanak a fényhez.

- Hello! - mondta valaki, és Borisz lassan ki tudta venni a nézőtéren ülő figurákat. Négyen voltak.
- Helló - mondta Borisz. - Borisz vagyok, a szörny.

Azon gondolkozott mit kellene még mondania.

- Egy őrült tudós rakott össze halott emberek darabjaiból. Szeretem a nyers agyvelőt, a térdkalácsot, a hót és a gyerekeket... HOHOHO! - Tette hozzá a biztonság kedvéért.
- Borisz - szólalt meg egy kellemetlen női hang. - Mi olyan embereket...valamint más létformákat keresünk, aki helyettesíthetik a Mikulást nagyobb bevásárlóközpontokban. Egy apró, műjégkunyhóban kell üldögélni egész nap, fogadni a gyerekeket és szülőket. Önnek a lehető leghitelesebb Mikulásélményt kell nyújtania. Úgy érzi képes erre?

Borisz hallgatott és tanácstalanul toporgott felemás lábain. A csönd kényelmetlenül hosszúra nyúlt.

- Kedves Borisz - szólalt most meg jobbszélen ülő figura. A legkellemesebb bariton hangja volt, amit Borisz valaha hallott, bár tény, hogy Borisz általában csak áldozatai gurulázó hörgését hallotta. Mindenesetre Borisz úgy gondolta, ez a hang gyönyörűen gurgulázna miközben tulajdonosa vére kiömlik a száján.
- Dolgozott már gyerekekkel? - kérdezte a hang.

Borisznak eszébe jutottak eddigi tapasztalatai.

- Nem - hazudta.
- Füxe kérlek - szólt újra a hang, és a színpad szélén megjelent egy szemmel láthatóan rettegő gnóm. - Borisz, bemtatom Füxét, aki az egyik segítőm a Déli sarkon. Ő fogja alakítani a rosszcsont gyereket, lássuk, hogyan bánsz vele Mikulásént!

Füxe remegő térdekkel sétált Borisz mellé, felnézett rá és a bokájába rúgott.

- Hol a Harry Potter Legokészletem? - kérdezte idegesítően sipító hangon. - Anyu azt mondta, hogy ha többé nem kötök dobozt a macska farkára, akkor megkapom. Nálad van? Add oda!
- Nálam nincs Lego... - mondta Borisz.
- Nem is te vagy az igazi Mikulás! - vágott a szavába a gnóm.- Csak egy részeges munkanélküli, akit a karácsonyi szezonban kiközvetített valami ügynögsssÉÉRGgHHHH - gurgulázta végül mikor a vér sugárban kispriccelt a torkán.

Csend lett. Borisz kihúzta a gnóm letépett karját áldozata torkából. A szájához emelte, de az utolsó pillanatban eszébe jutot, hogy talán ez nem méltó a Mikuláshoz, és rövid töprengés után a színpadra dobta. Kipillantott a nézőtérre, de továbbra is csak az emberek fekete sziluettjét látta.

- HOHOHO! - mondta.

A jobb szélen ülő testes alak felállt, kisétált a széksorok közül, majd a színpadra lépett. Magas, középkorú férfi volt, pocakján piros póló feszült amin Yoda mester arcképe mosolygott piros sapkában. Az férfiból mérhetetlen méltóság és kedvesség sugárzott, annyira nyilvánvalóan, és összetéveszthetetlenül Mikulás volt, hogy még Borisz is felimerte őt. Le sem merte venni róla a szemét.

- Jól vagy Füxe? - kérdezte a Mikulás. A kis gnóm Borisz lábánál szélvészgyorsan regenerálódott, szövetei szinte pezsegtek az újjáalakulásban.
- Ez a szörnyeteg letépte a karomat - sipította dühösen a gnóm. A Mikulás még mindig mosolyogva felemelte jobb kezét és csettintett egyet, mire a gnóm eltűnt.
- Visszaküldtem őt a Déli sarkra. - magyarázta a Mikulás Borisznak.
- Azt hittem te az Északi sarkon laksz - dörmögte Borisz.

A Mikulás tekintete egy pillanatra elkomorodott, majd tehetelenül megvonta vállát.

- Klímaváltozás. Az ajándékgyár alagsorában derékig állt a víz - mondta.
- Nem... - kezdte Borisz. - Nem sikerült túl jól a tesztem, igaz?

A Mikulás lassan megcsóválta a fejét.

- Megpróbálhatom újra? Igérem, nem tépem le megint a gnóm karját.
- Mára végeztünk, attól tartok - lépett a Mikulás mellé a kellemetlen női hang tulajdonosa, egy igen csinos hölgy, akinek dús vörös hajkoronájából két szarvacska meredt az ég felé, háta mögött pedig vékony, izmos farok tekergőzött.
- Majd hívjuk - tette hozzá.
- Miért szeretnél Mikulás lenni? - kérdezte váratlanul a Mikulás.

Borisz először csak zavartan pislogott. Nem mintha nem tudta volna a választ, ó dehogy. Egyszerűen csak félt. Félt bevallani az érzéseit, hiszen annyiszor próbálta már, mindhiába. Valahányszor megpróbált dalra fakadni, játszadozni kismacskákkal, vagy önfeledten rohangálni a virágba borult réteken mindig ott termett egy horroríró, vagy egy izgága filmrendező, és leteremtette, hogy ne lépjen ki a a figurából.

- Hiszem, hogy van bennem jó - mondta végül, mikor a Mikulás már fordult volna el. - Az összes híres gonosztevőről kiderült előbb vagy utóbb, hogy képesek jó dolgokra. Én többre vagyok képes annál, hogy embereket tépjek cafatokra. Nekem is van szívem!

Ahogy az utolsó mondatot kiáltotta felhajtotta zakója maradványait, és a Mikulás valamint a Krampuszhölgy a hézagos varrás rései közt megpillantotta Borisz szívét.

A Mikulás és a Krampusz egymásra néztek. A Mikulás ha lehet még szélesebben mosolygott mint az előbb, és a Krampuszhölgy szája széle is felfelé kanyarodott.

- Halálra fogja rémíszteni a gyerekeket - akadéskodott tessék-lássék a Krampuszhölgy.
- Ők még tőlem is megijednek néha - nevetett a Mikulás, aztán Boriszhoz fordult. - Úgy érzem, remek Mikulás leszel.

Ekkor csettintett egyet és Borisz egy pukkanás kíséretében eltűnt.

- Rengeteg munkánk lesz vele - sóhajtott a Krampuszhölgy, majd mindketten követték Boriszt a Déli sarkra.





Egy hónappal később egy kisváros apró bevásárlóközpontjába megérkezett a Mikulás. Elfoglalta helyét a trónján, amely egy pódiumon állt, egy elkerített terület közepén. Körülötte néhány műhóval borított műrénszarvas, és műfenyőfa álldogált. Kifejezetten nyomasztónak tűnt a helyszín, így Borisz - mert ő volt a Mikulás - egészen otthonosan érezte magát.

Az elmúlt heteket a Mikulás kastélyában töltötte, ahol a gnómok és a krampuszok megtanították a Mikulás lét minden fortélyát. Meglepően gyorsan tanult, és az utolsó héten már nem tépett le különféle testrészeket a gnómokról.

Borisz segítője Füxe volt, aki bár nem volt boldog a rá bízott feladattal, azért rázta-rázta csengettyűjét, és szorgalmasan kísérte a gyerekeket a Mikulás elé.

Azaz csak kísérte volna! A bevásárlóközpont dugig volt emberekkel, de azok ügyet sem vetettek Boriszra csak az üzletek kirakatait lesték. Ha valamelyik szülő véletlenül Boriszra pillantott hirtelen erősebben szorította gyereke kezét, és gyorsan odébb állt.

Teltek az órák és Borisznak még egyetlen vendége sem akadt. Ha egy-egy különösen szadista szülő mégis megpróbálta Boriszhoz lökdösni csemetéjét, az megpillantva Borisz felelmás szemeit, és ferde orrát azonnal hisztériásan sírni kezdett.

Borisz azon töprengett, hogy nagyobb, dúsabb műszakállra lesz szüksége.

- Talán megpróbálhatnál énekelni - javasolta Füxe a déli ebédszünet után.
- Csak még jobban megijeszteném őket - válaszolta Borisz lemondóan.
- Neeem, nagyon szép hangod van - erősködött Füxe. - Már nem hörögsz, meg gurgulázol.
- Füxe! - mondta nyomatékosan Borisz de a gnóm nem nyugodott.
- Kiskarácsony, nagykarácsony? - kérdezte, és lépett egy lépést hátra.
- FÜXE! - kiáltotta Borisz.

Hangja visszhangot vert. Szerte a bevásárlóközpontban az emberek megtorpantak, és döbbent tekintetek meredtek Boriszra. Mindenki elnémul, és a csöndben tisztán hallatszott, hogy: "Last Christmas I gave you my heart".

Erről Borisznak eszébe jutott a szíve, amely ki tudja kié volt korábban de most az ő mellkasában dobogott.

- HOHOHO! - kiáltott újra. Ezúttal úgy formálta a szavakat ahogy a Krampuszhölgy tanította, baritonja vidáman zengett.

Csönd volt.

Aztán egy kisfiú szaladt előre a tömegből, felrohant a három lépcsőfokon, amelyek Borisz trónjához vezettek.

- Mikulás! - kiáltotta.

A nyomában pedig jött a többi apróság, rángatták szüleik kezét, és most már azért sírtak ha le kellett szállni Borisz térdéről.

Borisz pedig nevetett és olyan óvatosan ölelgette őket, hogy még a válluk sem ficamodott ki.


---


( William Henry Pratt angol színész, a harmincas években Boris Karloff művésznéven vált világhírűvé. Leghíresebb szerepe Frankenstein szörnyetege, de rengeteg más horrorfilmben is alakított ijesztő, ellenszenves figurákat.
A negyvenes évektől rendszeresen fellépett jótékonysági rendezvényeken,, 1940-től minden karácsonykor ő volt a Mikulás egy Baltimore-i gyermekkórházban. A hatvanas években mesék és gyerektörténetek narrátora volt, Grammyt is nyert a Grinch lemezével.
Szörnyként jobbára csak hörgött.)

2009. június 15., hétfő

A tücsök meg a hangya 2.

La Fontaine:A tücsök meg a hangya

A tücsök dalolt egyre, bár
Ízzott a nyár,
Úgyhogy mikor jött a komor
Tél, része gond volt és nyomor:
Még egy picinke kisdarab
Legye, vagy férge sem maradt.
Hét ment is a hangyához át
Elpanaszolni nyomorát,
És kérte, adjon néki kölcsön
Zsákjába egy kis magot töltsön.
Új aratásig, legalább.
"Majd megadom, lesz erre gondom,
Nyáron, tücsök-szavamra mondom
A tőkét meg a kamatát."
Bosszantja a tücsök kalandja,
Nem is adott magot a hangya. -
De ezt kérdezte végre tőle:
"Mit tettél a meleg időbe?"
"Éjjel-nappal munkába voltam,
Fűnek-fának folyton daloltam." -
"Daloltál? rendbe van, komám,
Akkor ma táncolj, szaporán." -

Kosztolányi Dezső

---

Karácsony előtt egy héttel a szokásosnál is hidegebbre fordult az idő Hangyafalván. Az apró házak alig látszottak ki a vastag hó alól, a lakóknak minden reggel ki kellett ásni magukat ha a szabadba akartak menni. Nem nagyon akartak persze hiszen mindent elraktároztak már korábban de a gyerekeket nem lehetett bezárva tartani. Ők hógolyózni, szánkózni akartak.

Alaposan felöltözve, sálakba, sapkákba bújtatva kiszabadultak a szabadba és hamarosan felfedezték, hogy Hangyafalva határában befagyott a patak. Előkerültek hát a korcsolyák és a gyermekhangyák boldog kacajjal siklottak a napfénytől szikrázó jégen.

Nem messze tőlük, a híd alatt, Tücsök figyelte őket. Reszketett a hidegtől és a láztól, de a gyerekek nevetése egy kis melegséget csempészett átfagyott testébe. Aztán egy köhögésroham rázta meg testét, és fejére húzta szakadt takaróját.

Amikor újra felpillantott egy hangyafiú állt előtte. Bizonyára túl közel korcsolyázott és meghallotta Tücsök urat. Tücsök megpróbált egy mosolyt erőltetni dermedt ajkaira, de nem sikerülhetett túl jól, mert a fiú ijedten megfordult és elkorcsolyázott.

Sötétedni kezdett, fények gyúltak a hangyaházakban és a gyerekek hazatértek. A kéményekből tekergő füstöt gonosz, metsző szél szaggatta, a kavargó hótól semmit sem lehetett látni. Tücsök úr a híd alatt bizonyos volt benne, hogy aznap éjjel halálra fagy.

Ám reggel, a lustán az égre kapaszkodó Nap életben találta őt. Később pedig újra a jégre szabadultak a hangyagyerekek. Egyikük azonban kisvártatva kivált a kavargó sokaságból és a híd mellé siklott. A tegnapi fiú volt, arca továbbra is ijedtséget tükrözött. Tücsök urat nézte, aki rongyaiba bugyolálva reszketett. Már nem próbált mosolyogni.

A fiú egy gyors mozdulattal letett valamit a jégre aztán ismét magára hagyta Tücsköt. A jégen alig karnyújtásnyira Tücsöktől egy fél dióbél hevert.

A következő éjszaka is rettentő hideg volt, és Tücsök úr bizonyosan nem élte volna túl, de a dióbél épp adott annyi erőt, hogy átvészelje a sötét órákat. Nem sejtette, hogy aznap éjjel a hangyafiú komoly elhatározásra jutott.

Másnap a fiú újabb dióbéllel érkezett, ezúttal nem korcsolyázott el hanem megvárta míg Tücsök elfogyasztja az ajándékot, aztán elállt tervével. "Kedves Tücsök úr!", mondta vékony hangján "Borzasztó látni, hogy így szenved itt kint a hidegben. Jöjjön velem, megkérem atyámat, hogy engedje önt nálunk lakni míg enyhül a tél."

Tücsök úr azonban a fejét rázta. Elmesélte - akadozva, néha felköhögve - mi történt korábban közte és Hangya úr között. Majd megköszönte az ifjú Hangya segítségét, fejére húzta takaróját, és érezte, hogy könnyei égetik átfagyott arcát.

Másnap a hangyafiú nem egyedül érkezett. Mellette állt apja, Hangya úr is. Arca komor álarc volt de összetett szeme egyik szelvényében mintha szánalom csillant volna. Nem szólt semmit csupán kezét nyújtotta majd felsegítette Tücsök urat, átkarolta a legyengült, lesoványodott rovart és a falu felé támogatta.

"A gitárom...", suttogta Tücsök, és a híd alatt összegyült szemét kupac felé intett. Hangya úr már éppen valami indulatosat szólt volna, hogy Tücsöknek még most is azon az ostoba hangszeren jár az esze, de fia már pattant is. Fintorogva belekotort a koszos rongyok közé, majd a gitárral a kezében felállt.

Így mentek hát vissza a faluba, a meleg házikóba, ahol Hangyané már forró levessel várta szegény Tücsköt. A leves után fürdő következett, majd Hangya úr megmutatta Tücsöknek a szobáját, ami igazából csak egy apró kamra volt, ahol korábban a család cipőit tartották.

Hangyáéknak összesen tizenkét gyerekük volt, és fejenként három pár lábbal számolva, bizony kell egy külön kamra a cipőknek. A lábbelik most szerteszét álltak a ház minden sarkában, hogy szegény Tücsök beköltözhessen. A kamrába éppen befért egy ágy, a picike ablakon nem lehetett kilátni a jégvirágtól, de Tücsök szemében a híd után igazi lakosztálynak tűnt. Hangya úrhoz fordult és kinyújtotta jobb-első lábát. "Köszönöm", dadogta, "köszönöm".

Így költözött be Hangyáékhoz Tücsök úr.

A következő hetekben mindent megtett, hogy megszolgálja vendéglátói jóindulatát de kevés sikerrel. Segített Hangya úrnak fát vágni: nagy igyekezetében úgy a feje fölé lendítette a fejszét, hogy az átrepült a szomszéd Hangyáékhoz. Kipróbálta hát magát a konyhában: hát ahogy forgolódott a potrohával sikerült lesodornia a tűzről a kész levest. Hangyáné rögtön kizavarta a konyhából és kezdte elölröl az egészet.

Szegény tücsök bármibe kezdett csak baj lett belőle, ráadásul majd' minden nap keresztül esett valakinek a cipőjében. Végül Hangya kérésére a gyerekekkel kezdett foglalkozni. A hangyagyerekek pedig imádták Tücsköt. Együtt hógolyóztak, ő húzta a szánkójukat, megmutatta nekik hogyan kell hóhangyát építeni.

Karácsonykor ő is ott ült az ünnepi aszatalnák, jóizűen falatozott Hangyáné remek sült szarvasbogarából, és kapott az egérszem kocsonyából is.

Teltek a napok, a hetek. Hangyafalva csöndben várta a tavaszt. A tél újdonsága, a hó örömei megfakultak. A éjszakák csak nem akartak rövidülni, a hideg sem enyhült. Az unalom lassan elhomályosította néhány hangya elméjét.

Nem volt ez szokatlan. A hosszú téli hónapok bezártságát nehezen viselték a szorgos, fürge hangyák. Minden télen előfordult, hogy egy-egy hangya megőrült, és vagy megölte magát, vagy előbb kiirtotta a családját és csak azután végzett magával. Ezen a télen is előfordultak ilyen esetek. Maga Hangya úr érezte már korábbi teleken, hogy élete kilátástalan és monoton. MI értelme a gyüjtögetésnek, tette fel magának a kérdést sokszor. Mi értelme a tavaszra várni ha minden kezdődik elölről?

Ezt a telet azonban könnyebbnek érezte, Tücsök csetlés-boltlása bosszankodást és vidámságot kölcsönzött a szürke napoknak.

Végül elérkezett a tavasz. Az olvadó hó alól előbukkant a kopár föld, mely arra várt, hogy megműveljék, Hangyafalva lakói pedig elősereglettek házaikból, hátukon kapával, ásóval, és munkához láttak. Este, mikor fáradtan vonultak hazafelé zeneszó fogadta őket a falu határában. Mosollyal arcukon keresték Tücsök úr jellegzetes alakját de sehol sem látták őt. Hirtelen felkiáltott egyikük és reszkető lábbal mutatott az egyik kerítés tetejére. Hangya úr fia üldögélt ott, szinte ki sem látszott Tücsök úr gitárja mögül, de pengette a húrokat lelkesen.

Hangya úr dühtől tajtékozva rohant a fiához. "Azonnal hagyd abba, gonosz kölke!", kiáltotta, "Elment az eszed?! Micsoda szégyen, micsoda szégyen!", és már rángatta fia lábát, aki ijedtében abbahagyta a zenélést.

Az igazi fejmosás azonban otthon várt rá. Apja, a becsületes munkás, aki keserves hatlábi munkával kereste meg a család magját, mélységesen felháborodott, hogy fia ostoba muzsikálásra fecsérli idejét. Talán ő is a híd alatt akarja végezni, mint szerencsétlen Tücsök? "Tücsök!", csapott a homlokára Hangya úr, "ó, te alávaló galád. Hát ez a te műved! Merre vagy?'". Azzal indult, hogy felelőségre vonja a rovart.

Mikor felrántotta a kis kamra ajtaját, Tücsök úr izgő-mozgó potrohát pillantotta meg. Szegény Tücsök hallva Hangya úr kiáltozását menekülésre fogta a dolgot, fejét és torát már átpréselte az apró ablakon, de potroha bizony túl vastagnak bizonyult. Hangya úr szitkozódva püfölte Tücsök hátsó felét, Tücsök pedig kétségbeesetten kiáltozott segítségért.

A Hangya család alig tudta lefogni Hangya urat, de végül csak sikerült. Majd sikerült valahogyan Tücsköt is visszarángatni az ablakból. A hórihorgas rovar nagyon ijedtnek és bűntudatosnak tűnt.

Hangya úr ekkor már a konyhában ült teljesen magába roskadva. Fel sem nézett mikor feltűnt az ajtóban a fia is mögötte Tücsök.

"Apám", kezdte vékony, de határozott hangon a fia, "ne haragudj Tücsök úrra. Én könyörögtem neki, hogy tanítson meg játszani... Nézd a lábait!" intett Tücsök felé, aki zavartan emelte fel első pár lábát. "A téli éjszakák a híd alatt tönkretették az ízeit. Soha sem fog játszani többé."

"Nagyon helyes.", suttogta Hangya úr.

"Nem!", kiáltott a fia, "Borzasztó lenne, ha többet nem hallanánk a zenéjét. Emlékezz, hogy mosolyogtak ma este a hangyák mikor, meghallották a gitár hangját..."

"Meglátod fiam, a zene egyenes út a pokolba!"

"Vagy lépcső a mennyországba..." vágott vissza a fiú.

Szavai azonban nem hatották meg apját. Az idős hangya mélységesen csalódott fiában, és megparancsolta neni, hogy tüstént hagyja el a házat. Ő nem fog etetni egy léhűtöt, mondta. Fia érezte, hogy a könnyek csípik a szemét, teste remegett az indulattól, de látta, hogy nem tudja apját meggyőzni. Nem is akarta! Felkapta a gitárt, átölelte zokogó anyját, és már kinn is volt a házból. Leszegett fejjel vonult a már kihalt utcán, de érezte, hogy az ablakok mögül kiváncsi szemek lesik lépteit.

Tücsök úr eközben először meg sem mert mozdulni, majd óvatosan ő is a bejárati ajtó felé indult, de hasra esett egy fél pár bakancsban. Hangya úr felpillantott rá. "Hogy tehetted ezt?", kérdezte, "miféle lény vagy te?", majd válaszra sem várva lehajtotta fejét.

A lenyugvó Nap utolsó sugarát Tücsök úr és Hangyfi együtt nézte a híd alól.

Másnap a mezőn görnyedő, magvakat gyűjtő hangyák zeneszóra lettek figyelmesek. Hangyafi bukkant fel közöttük, büszkén sétált gitárján játszva, lelkesen tisztán énekelve. Micsoda felháborító pimaszság! Míg ők a teher alatt görnyednek, ez itt zenél! Egy tücsöktől még csak elnézték volna, hogy este elszórakoztatja őket, de ez...

Tüntetőleg nem vettek tudomást a suhancról, és folytatták a munkát, Hangya úr pedig igyekezett a lehető legtávolabb dolgozni a fiától. Ám a fiú csak zenélt tovább, s mikor a dolgozók hazamentek összegyüjtötte az elhullajtott magvakat, visszavitte a híd alá és megvacsoráztak belőle Tücsökkel.

A következő nap újra a földeken találta, megint énekelt és zenélt fáradhatatlanul. A többi hangya ezúttal sem vett róla tudomást. Szó nélkül dolgoztak tovább, csak néha szóltak rá egy-egy fiatalabb társukra amikor annak valamelyik lába megindult a zene ütemére..

Így ment ez napról napra, hétről hétre. Elérkezett a nyár, de hőség nem tántorította el a szorgos hangyákat, ahogy az ifjú zenészt sem. Hangyafalva pincéi pedig keztek megtelni az összegyűjtött élelemmel. Otthon a vacsora mellett pedig azon, töprengetek a hangyák, hogyan sikerült ilyen rövid idő alatt ilyen sok munkát elvégezni. Mikor némelyik fiatal bátorkodott a kellemse zenére utalni, az öregek lehurrogták őket és aludni mentek.

Napközben pedig folyt tovább a munka de ha egy-egy fiatal lába megrándult a zenére az öregek inkább félrenéztek. Este, mielőtt hazaindultak egy-egy hangya "ottfelejtett" néhány finomabb, érett magot.

Abban az évben szokatlanul hamar végeztek a gyűjtögetéssel, a pincék dugig voltak élelemmel még volt idejük kicsit csinosítgatni a portájukat is mielőtt beköszöntött a tél. Hangyafi és Tücsök úr a híd alól nézte a szél kavarta hópelyheket...

Az első igazán hidegebb estén egy magányos hangya bukkant fel a hídon, a zenészeket szólította. Hangya úr volt, Hangya úr szomszédja, akinek a fia sokat játszott hangyafival. Hallkan, szinte röstelkedve kérdezte a két muzsikust, vajon lenne-e kedvük játszani egy-két dalt az este. Cserébe kapnak finom vacsorát, és egy zugot a tűzhely mellett, ahol aludhatnak.

Mit is mondhattak volna erre a híd alatt reszkető rovarok? Boldogan elfogadták a meghívást, s aznap este zenétől és nevetéstől volt hangos a ház.

Másnap este egy másik hangya, név szerint Hangya úr, Hangya úr sógora jelent meg Hangya úrnál,hogy szeretne a zenészekkel beszélni. Zavartan dadogva azt tudakolta a muzsikusoktól, nem volna-e kedvük ezt az estét az ő házban tölteni és zenélni egy kicsit. Ha igent mondanak ételt, szállást természetesen kapnak. Hangyafi és Tücsök úr egymásra nézett, elmosolyodtak és igent mondtak.

Következő nap aztán elfogadták Hangya úr meghívását is, aki két háznyira lakott Hangya úrtól. Másnap este pedig Hangya úrnál zenéltek a Borsószem utca 6 szám alatt. Ezután következett Hangya úr, majd özvegy Hangyáné.

Minden estét más háznál töltöttek, örömmel zenéltek, bár Tücsök úr csak régi fazekakon dobolva tudta kísérni Hangyafit, de igen ügyesen csinálta. Mindíg kaptak enni bőségesen, hiszen a teli pincékben bőven akadt fölös eleség a vendégeknek. Furcsamód azon a télen egyetlen hangya sem ölte meg magát, és meg sem fordult ilyen sötét gondolat a fejükben. Mért is tették volna, az életük kellemesen telt, várták a tavaszt, a jó időt.

Többször megfordultak a falu minden házánál, kivéve egyet. Hangya úr, Hangyafi apja sosem hívta őket . Egy sötét februári estén, mikor Hangya úrnál zenéltek valaki kopogtatott, s mikor Hangya úr ajtót nyitott Hangya úr, Hangyafi édesapja állt a hóesésben. Bocsánatot kér a késői a zavarásért, mondta, de a zenészekkel szeretne beszélni.

Másnap este - amely, mint kiderült az utolsó igazi téli este volt - a két zenész visszatért Hangyafi házába. Nemsokára zene, majd nevetés hangjai szűrődtek ki a tűz fényétől aranysárga ablakokon.

A tetőről lelógó hosszú jégcsapok lassan csöpögni kezdtek.