A tücsök meg a hangya 2.

La Fontaine:A tücsök meg a hangya

A tücsök dalolt egyre, bár
Ízzott a nyár,
Úgyhogy mikor jött a komor
Tél, része gond volt és nyomor:
Még egy picinke kisdarab
Legye, vagy férge sem maradt.
Hét ment is a hangyához át
Elpanaszolni nyomorát,
És kérte, adjon néki kölcsön
Zsákjába egy kis magot töltsön.
Új aratásig, legalább.
"Majd megadom, lesz erre gondom,
Nyáron, tücsök-szavamra mondom
A tőkét meg a kamatát."
Bosszantja a tücsök kalandja,
Nem is adott magot a hangya. -
De ezt kérdezte végre tőle:
"Mit tettél a meleg időbe?"
"Éjjel-nappal munkába voltam,
Fűnek-fának folyton daloltam." -
"Daloltál? rendbe van, komám,
Akkor ma táncolj, szaporán." -

Kosztolányi Dezső

---

Karácsony előtt egy héttel a szokásosnál is hidegebbre fordult az idő Hangyafalván. Az apró házak alig látszottak ki a vastag hó alól, a lakóknak minden reggel ki kellett ásni magukat ha a szabadba akartak menni. Nem nagyon akartak persze hiszen mindent elraktároztak már korábban de a gyerekeket nem lehetett bezárva tartani. Ők hógolyózni, szánkózni akartak.

Alaposan felöltözve, sálakba, sapkákba bújtatva kiszabadultak a szabadba és hamarosan felfedezték, hogy Hangyafalva határában befagyott a patak. Előkerültek hát a korcsolyák és a gyermekhangyák boldog kacajjal siklottak a napfénytől szikrázó jégen.

Nem messze tőlük, a híd alatt, Tücsök figyelte őket. Reszketett a hidegtől és a láztól, de a gyerekek nevetése egy kis melegséget csempészett átfagyott testébe. Aztán egy köhögésroham rázta meg testét, és fejére húzta szakadt takaróját.

Amikor újra felpillantott egy hangyafiú állt előtte. Bizonyára túl közel korcsolyázott és meghallotta Tücsök urat. Tücsök megpróbált egy mosolyt erőltetni dermedt ajkaira, de nem sikerülhetett túl jól, mert a fiú ijedten megfordult és elkorcsolyázott.

Sötétedni kezdett, fények gyúltak a hangyaházakban és a gyerekek hazatértek. A kéményekből tekergő füstöt gonosz, metsző szél szaggatta, a kavargó hótól semmit sem lehetett látni. Tücsök úr a híd alatt bizonyos volt benne, hogy aznap éjjel halálra fagy.

Ám reggel, a lustán az égre kapaszkodó Nap életben találta őt. Később pedig újra a jégre szabadultak a hangyagyerekek. Egyikük azonban kisvártatva kivált a kavargó sokaságból és a híd mellé siklott. A tegnapi fiú volt, arca továbbra is ijedtséget tükrözött. Tücsök urat nézte, aki rongyaiba bugyolálva reszketett. Már nem próbált mosolyogni.

A fiú egy gyors mozdulattal letett valamit a jégre aztán ismét magára hagyta Tücsköt. A jégen alig karnyújtásnyira Tücsöktől egy fél dióbél hevert.

A következő éjszaka is rettentő hideg volt, és Tücsök úr bizonyosan nem élte volna túl, de a dióbél épp adott annyi erőt, hogy átvészelje a sötét órákat. Nem sejtette, hogy aznap éjjel a hangyafiú komoly elhatározásra jutott.

Másnap a fiú újabb dióbéllel érkezett, ezúttal nem korcsolyázott el hanem megvárta míg Tücsök elfogyasztja az ajándékot, aztán elállt tervével. "Kedves Tücsök úr!", mondta vékony hangján "Borzasztó látni, hogy így szenved itt kint a hidegben. Jöjjön velem, megkérem atyámat, hogy engedje önt nálunk lakni míg enyhül a tél."

Tücsök úr azonban a fejét rázta. Elmesélte - akadozva, néha felköhögve - mi történt korábban közte és Hangya úr között. Majd megköszönte az ifjú Hangya segítségét, fejére húzta takaróját, és érezte, hogy könnyei égetik átfagyott arcát.

Másnap a hangyafiú nem egyedül érkezett. Mellette állt apja, Hangya úr is. Arca komor álarc volt de összetett szeme egyik szelvényében mintha szánalom csillant volna. Nem szólt semmit csupán kezét nyújtotta majd felsegítette Tücsök urat, átkarolta a legyengült, lesoványodott rovart és a falu felé támogatta.

"A gitárom...", suttogta Tücsök, és a híd alatt összegyült szemét kupac felé intett. Hangya úr már éppen valami indulatosat szólt volna, hogy Tücsöknek még most is azon az ostoba hangszeren jár az esze, de fia már pattant is. Fintorogva belekotort a koszos rongyok közé, majd a gitárral a kezében felállt.

Így mentek hát vissza a faluba, a meleg házikóba, ahol Hangyané már forró levessel várta szegény Tücsköt. A leves után fürdő következett, majd Hangya úr megmutatta Tücsöknek a szobáját, ami igazából csak egy apró kamra volt, ahol korábban a család cipőit tartották.

Hangyáéknak összesen tizenkét gyerekük volt, és fejenként három pár lábbal számolva, bizony kell egy külön kamra a cipőknek. A lábbelik most szerteszét álltak a ház minden sarkában, hogy szegény Tücsök beköltözhessen. A kamrába éppen befért egy ágy, a picike ablakon nem lehetett kilátni a jégvirágtól, de Tücsök szemében a híd után igazi lakosztálynak tűnt. Hangya úrhoz fordult és kinyújtotta jobb-első lábát. "Köszönöm", dadogta, "köszönöm".

Így költözött be Hangyáékhoz Tücsök úr.

A következő hetekben mindent megtett, hogy megszolgálja vendéglátói jóindulatát de kevés sikerrel. Segített Hangya úrnak fát vágni: nagy igyekezetében úgy a feje fölé lendítette a fejszét, hogy az átrepült a szomszéd Hangyáékhoz. Kipróbálta hát magát a konyhában: hát ahogy forgolódott a potrohával sikerült lesodornia a tűzről a kész levest. Hangyáné rögtön kizavarta a konyhából és kezdte elölröl az egészet.

Szegény tücsök bármibe kezdett csak baj lett belőle, ráadásul majd' minden nap keresztül esett valakinek a cipőjében. Végül Hangya kérésére a gyerekekkel kezdett foglalkozni. A hangyagyerekek pedig imádták Tücsköt. Együtt hógolyóztak, ő húzta a szánkójukat, megmutatta nekik hogyan kell hóhangyát építeni.

Karácsonykor ő is ott ült az ünnepi aszatalnák, jóizűen falatozott Hangyáné remek sült szarvasbogarából, és kapott az egérszem kocsonyából is.

Teltek a napok, a hetek. Hangyafalva csöndben várta a tavaszt. A tél újdonsága, a hó örömei megfakultak. A éjszakák csak nem akartak rövidülni, a hideg sem enyhült. Az unalom lassan elhomályosította néhány hangya elméjét.

Nem volt ez szokatlan. A hosszú téli hónapok bezártságát nehezen viselték a szorgos, fürge hangyák. Minden télen előfordult, hogy egy-egy hangya megőrült, és vagy megölte magát, vagy előbb kiirtotta a családját és csak azután végzett magával. Ezen a télen is előfordultak ilyen esetek. Maga Hangya úr érezte már korábbi teleken, hogy élete kilátástalan és monoton. MI értelme a gyüjtögetésnek, tette fel magának a kérdést sokszor. Mi értelme a tavaszra várni ha minden kezdődik elölről?

Ezt a telet azonban könnyebbnek érezte, Tücsök csetlés-boltlása bosszankodást és vidámságot kölcsönzött a szürke napoknak.

Végül elérkezett a tavasz. Az olvadó hó alól előbukkant a kopár föld, mely arra várt, hogy megműveljék, Hangyafalva lakói pedig elősereglettek házaikból, hátukon kapával, ásóval, és munkához láttak. Este, mikor fáradtan vonultak hazafelé zeneszó fogadta őket a falu határában. Mosollyal arcukon keresték Tücsök úr jellegzetes alakját de sehol sem látták őt. Hirtelen felkiáltott egyikük és reszkető lábbal mutatott az egyik kerítés tetejére. Hangya úr fia üldögélt ott, szinte ki sem látszott Tücsök úr gitárja mögül, de pengette a húrokat lelkesen.

Hangya úr dühtől tajtékozva rohant a fiához. "Azonnal hagyd abba, gonosz kölke!", kiáltotta, "Elment az eszed?! Micsoda szégyen, micsoda szégyen!", és már rángatta fia lábát, aki ijedtében abbahagyta a zenélést.

Az igazi fejmosás azonban otthon várt rá. Apja, a becsületes munkás, aki keserves hatlábi munkával kereste meg a család magját, mélységesen felháborodott, hogy fia ostoba muzsikálásra fecsérli idejét. Talán ő is a híd alatt akarja végezni, mint szerencsétlen Tücsök? "Tücsök!", csapott a homlokára Hangya úr, "ó, te alávaló galád. Hát ez a te műved! Merre vagy?'". Azzal indult, hogy felelőségre vonja a rovart.

Mikor felrántotta a kis kamra ajtaját, Tücsök úr izgő-mozgó potrohát pillantotta meg. Szegény Tücsök hallva Hangya úr kiáltozását menekülésre fogta a dolgot, fejét és torát már átpréselte az apró ablakon, de potroha bizony túl vastagnak bizonyult. Hangya úr szitkozódva püfölte Tücsök hátsó felét, Tücsök pedig kétségbeesetten kiáltozott segítségért.

A Hangya család alig tudta lefogni Hangya urat, de végül csak sikerült. Majd sikerült valahogyan Tücsköt is visszarángatni az ablakból. A hórihorgas rovar nagyon ijedtnek és bűntudatosnak tűnt.

Hangya úr ekkor már a konyhában ült teljesen magába roskadva. Fel sem nézett mikor feltűnt az ajtóban a fia is mögötte Tücsök.

"Apám", kezdte vékony, de határozott hangon a fia, "ne haragudj Tücsök úrra. Én könyörögtem neki, hogy tanítson meg játszani... Nézd a lábait!" intett Tücsök felé, aki zavartan emelte fel első pár lábát. "A téli éjszakák a híd alatt tönkretették az ízeit. Soha sem fog játszani többé."

"Nagyon helyes.", suttogta Hangya úr.

"Nem!", kiáltott a fia, "Borzasztó lenne, ha többet nem hallanánk a zenéjét. Emlékezz, hogy mosolyogtak ma este a hangyák mikor, meghallották a gitár hangját..."

"Meglátod fiam, a zene egyenes út a pokolba!"

"Vagy lépcső a mennyországba..." vágott vissza a fiú.

Szavai azonban nem hatották meg apját. Az idős hangya mélységesen csalódott fiában, és megparancsolta neni, hogy tüstént hagyja el a házat. Ő nem fog etetni egy léhűtöt, mondta. Fia érezte, hogy a könnyek csípik a szemét, teste remegett az indulattól, de látta, hogy nem tudja apját meggyőzni. Nem is akarta! Felkapta a gitárt, átölelte zokogó anyját, és már kinn is volt a házból. Leszegett fejjel vonult a már kihalt utcán, de érezte, hogy az ablakok mögül kiváncsi szemek lesik lépteit.

Tücsök úr eközben először meg sem mert mozdulni, majd óvatosan ő is a bejárati ajtó felé indult, de hasra esett egy fél pár bakancsban. Hangya úr felpillantott rá. "Hogy tehetted ezt?", kérdezte, "miféle lény vagy te?", majd válaszra sem várva lehajtotta fejét.

A lenyugvó Nap utolsó sugarát Tücsök úr és Hangyfi együtt nézte a híd alól.

Másnap a mezőn görnyedő, magvakat gyűjtő hangyák zeneszóra lettek figyelmesek. Hangyafi bukkant fel közöttük, büszkén sétált gitárján játszva, lelkesen tisztán énekelve. Micsoda felháborító pimaszság! Míg ők a teher alatt görnyednek, ez itt zenél! Egy tücsöktől még csak elnézték volna, hogy este elszórakoztatja őket, de ez...

Tüntetőleg nem vettek tudomást a suhancról, és folytatták a munkát, Hangya úr pedig igyekezett a lehető legtávolabb dolgozni a fiától. Ám a fiú csak zenélt tovább, s mikor a dolgozók hazamentek összegyüjtötte az elhullajtott magvakat, visszavitte a híd alá és megvacsoráztak belőle Tücsökkel.

A következő nap újra a földeken találta, megint énekelt és zenélt fáradhatatlanul. A többi hangya ezúttal sem vett róla tudomást. Szó nélkül dolgoztak tovább, csak néha szóltak rá egy-egy fiatalabb társukra amikor annak valamelyik lába megindult a zene ütemére..

Így ment ez napról napra, hétről hétre. Elérkezett a nyár, de hőség nem tántorította el a szorgos hangyákat, ahogy az ifjú zenészt sem. Hangyafalva pincéi pedig keztek megtelni az összegyűjtött élelemmel. Otthon a vacsora mellett pedig azon, töprengetek a hangyák, hogyan sikerült ilyen rövid idő alatt ilyen sok munkát elvégezni. Mikor némelyik fiatal bátorkodott a kellemse zenére utalni, az öregek lehurrogták őket és aludni mentek.

Napközben pedig folyt tovább a munka de ha egy-egy fiatal lába megrándult a zenére az öregek inkább félrenéztek. Este, mielőtt hazaindultak egy-egy hangya "ottfelejtett" néhány finomabb, érett magot.

Abban az évben szokatlanul hamar végeztek a gyűjtögetéssel, a pincék dugig voltak élelemmel még volt idejük kicsit csinosítgatni a portájukat is mielőtt beköszöntött a tél. Hangyafi és Tücsök úr a híd alól nézte a szél kavarta hópelyheket...

Az első igazán hidegebb estén egy magányos hangya bukkant fel a hídon, a zenészeket szólította. Hangya úr volt, Hangya úr szomszédja, akinek a fia sokat játszott hangyafival. Hallkan, szinte röstelkedve kérdezte a két muzsikust, vajon lenne-e kedvük játszani egy-két dalt az este. Cserébe kapnak finom vacsorát, és egy zugot a tűzhely mellett, ahol aludhatnak.

Mit is mondhattak volna erre a híd alatt reszkető rovarok? Boldogan elfogadták a meghívást, s aznap este zenétől és nevetéstől volt hangos a ház.

Másnap este egy másik hangya, név szerint Hangya úr, Hangya úr sógora jelent meg Hangya úrnál,hogy szeretne a zenészekkel beszélni. Zavartan dadogva azt tudakolta a muzsikusoktól, nem volna-e kedvük ezt az estét az ő házban tölteni és zenélni egy kicsit. Ha igent mondanak ételt, szállást természetesen kapnak. Hangyafi és Tücsök úr egymásra nézett, elmosolyodtak és igent mondtak.

Következő nap aztán elfogadták Hangya úr meghívását is, aki két háznyira lakott Hangya úrtól. Másnap este pedig Hangya úrnál zenéltek a Borsószem utca 6 szám alatt. Ezután következett Hangya úr, majd özvegy Hangyáné.

Minden estét más háznál töltöttek, örömmel zenéltek, bár Tücsök úr csak régi fazekakon dobolva tudta kísérni Hangyafit, de igen ügyesen csinálta. Mindíg kaptak enni bőségesen, hiszen a teli pincékben bőven akadt fölös eleség a vendégeknek. Furcsamód azon a télen egyetlen hangya sem ölte meg magát, és meg sem fordult ilyen sötét gondolat a fejükben. Mért is tették volna, az életük kellemesen telt, várták a tavaszt, a jó időt.

Többször megfordultak a falu minden házánál, kivéve egyet. Hangya úr, Hangyafi apja sosem hívta őket . Egy sötét februári estén, mikor Hangya úrnál zenéltek valaki kopogtatott, s mikor Hangya úr ajtót nyitott Hangya úr, Hangyafi édesapja állt a hóesésben. Bocsánatot kér a késői a zavarásért, mondta, de a zenészekkel szeretne beszélni.

Másnap este - amely, mint kiderült az utolsó igazi téli este volt - a két zenész visszatért Hangyafi házába. Nemsokára zene, majd nevetés hangjai szűrődtek ki a tűz fényétől aranysárga ablakokon.

A tetőről lelógó hosszú jégcsapok lassan csöpögni kezdtek.