Éjszakai kalandok

Úgy emlékszem, gyerekkoromban hidegebbek voltak az éjszakák. Biztosan a fűtés miatt, egyszerű, szenes kályhánk volt, este apu telepakolta, aztán amíg a fa meg a szén kitartott addig fűtött, utána gyorsan kihűlt a ház. A sarkokban, az ablakok mellett mintha mindig fütyült volna a huzat. Rossz volt éjszaka arra ébredni, hogy pisilnem kell. Próbáltam visszaaludni, de a végén mindig ki kellett bújnom a takaró alól, rálépnem a hideg szőnyegre, és kimenni a fürdőszobába. Egyik ilyen alkalommal találkoztam Morgennel.

Az egyik folyosón ült, egy ablakfülkében, egyik lábát a lelógatva himbálta, miközben tündérbetűket írt az ablakra tapadt párába. Papucs, rövidnadrág, és hosszú póló volt rajta, sötét haja a nyakába lógott. Furcsa de nem emlékszem vajon hegyesek voltak-e a fülei.

Megkérdeztem, merre van a fürdőszoba. Leugrott a fülkéből kézen fogott és vezetni kezdett. Alacsonyabb volt nálam, keze kellemesen melengette ujjaimat. Végigmentünk a folyosón, egy csigalépcsőn lementünk egy szintet. Nem értettem, a szüleim miért titkolták előlem a háznak ezt a részét, én eddig csak azt a három szobát láthattam, ahol mindennapi életünk folyt, s lám, valóságos kis kastély van a házhoz építve. Vajon miért nem látszik kívülről?

Morgen megvárt a fürdőszoba előtt, így miután pisiltem, a visszaúton a folyosón beszélgetni kezdtünk. Jól sejtettem, ő tényleg tündér volt, 1100 éves, így – kiszámoltuk – tündérmérce szerint velem egyidős. A szüleivel költözött hozzánk, de csak 40 évre, utána visszatérnek a tölgyfák északi oldalára. Persze nem pontosan oda, de egyszerűen nem voltak meg a megfelelő szavaink a hely megnevezésére.

Azt is elárulta, hogy a házunkat a tündérek építették, a köveket az újhold fényével kötötték egymáshoz. Ó, mondtam, biztosan ezért ilyen huzatos. Azt tanácsolta, tömjek sajtot az ablakok illesztésébe, az majd melegen tartja majd a házat. Végül visszaérkeztem a szobámba. Behívtam, mert nagyon kíváncsi volt a könyveimre, a sajátjait már unta. Nem értettem, hogyan unhatja őket, hiszen – azt mondta – neki varázskönyvei voltak. Reménykedtem benne, hogy talán majd megmutatja őket, de egyelőre csak az én könyvtáramat néztük végig.

Végül odaadtam neki az Elveszett világot, mert ő is szerette a dinoszauruszos történeteket. Éppen leemeltem a polcról a könyvet, amikor anyu ébresztgetni kezdett. Felébredtem, azt motyogtam anyunak, hogy ébren vagyok, majd egy pillanatra még visszaaludtam. Épp annyi időre, hogy a könyvet Morgennek adhassam és elköszönjek tőle. Aztán anyu ismét megrázogatta a vállam és végképp felébredtem.

Azonnal megfeledkeztem Morgenről, bár nincs ebben semmi furcsa, az álmaimra sem emlékszem. Felkeltem, reggeliztem és iskolába indultam. A következő éjjel nem kellett pisilnem, majd azután sem, így Morgennel sem találkozhattam. Egy nap kedvem támadt újra elolvasni az Elveszett világot (akkoriban nem volt sok könyvem, ezért egy-egy könyvet sokszor elolvastam), de nem találtam. Megkérdeztem anyut látta-e, de ő sem tudott róla semmit, ráadásul kicsit leszidott, hogy nem tartok rendet a szobámban, ezért tűnnek el a dolgaim.

Egy év telt el, és ismét eljött a tél. Szerettem azt az évszakot, bár igazából csak a decembert. A december legyen hideg és havas, aztán felőlem januártól kezdődhet a tavasz. Hát az a tél hideg volt! Zokniban aludtam, apu régi rongyokat dugott az ablakok alá, de reggel mindig vacogó fogakkal bújtam ki a takaró alól.

Végül Morgen keresett meg. Az ágyam szélén ült és a talpamat csiklandozta, addig amíg fel nem keltem. A könyvemet hozta vissza, azt mondta nagyon tetszett neki, és Challenger professzor kicsit emlékeztette apukájára. Ő sajnos nem volt tudós, a felhők repülési magasságát szabályozta Norvégia felett. Úgy képzeltem, hogy szárnyas paripák hajtotta szekéren állva, lobogó szakállal parancsol a villámló fellegeknek, de Morgen kiábrándított. Azt mondta, arrafelé jobbára hasas, lomha esőfelhők úsznak a szárazföld felé, és apukájának éppen az a dolga, hogy az egymásnak ütköző felhőket más-más magasságra vezérelje, megelőzve a viharokat

Morgen könyvet is hozott nekem, egy tündér-macska szótár volt, de én sajnos nem tudtam tündérül. Azért nálam hagyta, de már nem maradhatott tovább. Megbeszéltük, hogy holnap éjjel újra találkozunk és sétálunk egy nagyot házban.

Másnap reggel mindenre emlékeztem. Az iskolás szendvicsembe extra adag sajtot kértem, de nem ettem meg, hanem délután, lecke után az ablakok réseibe nyomogattam a sajtot. A huzat panaszos fütyülése nyomban csillapodott. Számba vettem, mit mutathatnék meg Morgennek. A szüleim szobája elég lehangoló volt. Nem olvastak, a néhány könyv pedig, ami a polcukon állt nagyon unalmas dolgokról szólt. Amúgy sem tartottam jó ötletnek náluk mászkálni éjszaka. Törtem tovább a fejem, de be kellett látnom, Morgenék lakrésze sokkal izgalmasabb.

Lefekvés után azon gondolkoztam, hogyan juthatnék át hozzájuk. Annyira belefeledkeztem a gondolataimba, hogy nem vettem észre mikor Morgen a szobámba osont, csak éreztem, ahogy lehuppan mellém az ágyra. Megkértem mutassa meg a házuk többi részét, és ismét elindultunk

A ruhásszekrény melletti ajtón hagytuk el a szobámat. (Másnap reggel jutott csak eszembe, hogy ott nincs semmiféle ajtó.) Rögtön a következő szobában esett a hó. Szép nagy, de lusta pelyhekben hullott, gyorsan gyúrtam egy hógolyót és megdobtam Morgent. Aztán lehajoltam a következőért, de mire felegyenesedtem hármat kaptam vissza. Morgen nagyon ügyes volt hógolyózásban, ezért lepődtem meg, amikor a hóemberépítést javasoltam neki, akkor értetlenül nézett rám. Kiderült, hogy sosem épített még hóembert. Elmagyaráztam, hogyan kell, és nagyon szép hógömböket gurítottunk össze. Már csak a ruhája hiányzott, de emlékeztem, hogy a konyhában van répánk, és szenet is találunk egy vödörben a kályha mellett.

Nem volt egyszerű eljutni a konyháig. Először visszamentünk a szobámba, ott Morgen megfogta a kezemet, az ágyamra lépett, onnan pedig a szoba falára. Követtem, és pár lépés után ott álltam mellette a szoba keleti sarkában. Átölelt, pördültünk hármat, és felugrott, magával rántva engem is. Nem a szoba padlójába fúródtunk, ahogy vártam, hanem egy sötét fülkébe kerültünk. Morgen kinyitotta fülkeajtót, kiléptünk egy folyosóra.

A folyosó falai a szőke lányok hangjából épültek – ezt Morgen árulta el – az ablakok üvegét pedig szőlőszemekből fújták. Az egyik ablakból éppen ráláttam a szomszéd kertjére, Lady Fiuma, a szomszéd kutyája a Holdat ugatta, az pedig madzagon lógatott a kutya orra elé egy csontot.

Sok-sok szoba, lépcső, és folyosó után elértünk a konyhába, begyűjtöttük a répát, és a szeneket, megmutattam Morgennek a pedálos szemetesünket (nagyon tetszett neki) és visszamentünk a hóemberhez. Mire végeztünk vele, véget ért az éjszaka, hallottam, hogy a szüleim már felkeltek, a havas szobába frissen főtt kávé illata szivárgott. Hogy sikerült neki a távoli konyhából eddig elérnie, nem tudom. Visszatértem a szobámba, elosontam az ágyam fölé hajló anyám árnyéka mellett, a takaró alá bújtam, és hagytam, hogy felébresszen.

Ettől kezdve szinte minden éjjel Morgennel játszottam. Nem tudom, miért de reggelenként felkelve mindig kipihentnek éreztem magam, pedig rengeteget kóboroltunk együtt. Egyszer például, megmásztuk Kis Talpast. A Kis Talpas egy hegy, ami a szüleink szobájából (igen, végül hozzájuk is bemerészkedtünk) nyíló repedés másik oldalán volt egy mohával tapétázott teremben. Morgen szerint legalább 5 hegyi óriás magas, ami 3000 métert jelent. Jókora hegy volt, egy teljes hétig másztuk. Minden éjjel a szobámból indultunk, de a Kis Talpas valahogy megjegyezte, hogy előző éjjel hol hagytuk abba a mászást, és ahogy beléptünk a terembe, ott találtuk magunkat a hegyoldalon.

Végül felértünk. Nem sok hely volt a csúcson, mert egy terebélyes csillár lógott a terem mennyezetéről, de Morgennel sikerült odakuporodnunk alá. A csillár karjairól, varjak méregettek minket megbotránkozva, nálunk viszont volt néhány szendvics, amiből a párizsit nekik adtunk. Nagyon kellemes kirándulás volt, bár nem sokat értettem abból, amiről Morgen a varjakkal beszélgetett. Én még mindig a tündér-macska szótárral viaskodtam, de Morgen segítségével szerencsére sikerült megtanulnom néhány dolgot. Sokra ugyan nem mentem vele, tapasztalatom szerint bármilyen kérdésre a macskák csak annyit válaszolnak, hogy éhesek és fáznak.

A ház csodái csak nem akartak elfogyni. Hiába léptünk be újabb és újabb szobákba, vagy bújtunk keresztül egérlyuk méretű nyílásokon mindig új meglepetés várt ránk. Néha szörnyekkel találkoztunk, akik örömmel játszottak velünk. Wilcott, a zombi volt a kedvencem. Pontosan úgy nézett ki, ahogy az egy zombitól elvárható. Hatalmas mulya szörnyeteg, szájából zöldes nyál csorgott, és lassú bizonytalan léptekkel próbált elkapni minket. Igen, a házban még a szörnyek is barátságosak voltak, így mindig örömmel fogócskáztam Wilcottal.

Aztán többet nem találkoztam Morgennel. Nincs kedvem a felnőtté válásról, az álmok eltűnéséről beszélni, mert túlságosan komolykodónak tűnne ahelyett, hogy azt írnám: ahogy kamaszodni kezdtem, jobban kezdtek érdekelni a valódi világ meglepetései, mint egy rövidnadrágos tündérke játékai. Észre sem vettem, hogy tűnik el az életemből Morgen. Talán azzal kezdődött, hogy ismét egyre kevésbé kezdtem emlékezni az álmaimra (ha azok voltak egyáltalán). Később Morgen a képzeletbeli barátaim közé került, mintha sosem létezett volna, és semmi bizonyítékom sem volt a létezésére vonatkozóan. Emlékeztem ugyan, hogy talán nála maradt néhány könyvem, de szüleimet hiába kérdeztem, tőlük csak a szokásos választ kaptam: rendetlen vagyok. Egy-két évvel később felújítottuk a házat. Senki sem tudta mi volt a sárga lyukacsos anyag az ablakok körül, én pedig nem mertem elárulni, mert magam sem voltam biztos benne.

Végül elköltöztem egy másik városban. Ott élek, ott dolgozom, de télen, az ünnepekre hazalátogatok, és a szobámban alszok. Ilyenkor pedig valami gyerekes dac költözik vissza belém, amit mindig örömmel fogadok. Ha felhajtom a szakadt tapétát az ágytámlánál a téglák közül halvány, ezüstös fény szivárog a szobába. Az álmaimra továbbra sem emlékszem, de már évekkel ezelőtt eldöntöttem, hogy ilyenkor biztosan Morgennel kóborlok, félhomályos szobákban. Reggel mindig kipihenten ébredek.

Ilyenkor szokott egy-egy macska az ablakpárkányra kuporodni. Nem maradnak sokáig, csak elpanaszolják, hogy éhesek és fáznak. A kiejtésük borzalmas.